Amikor Kiotó egén vérvörösre izzott a Nap haragja

Akkor még senki sem tudta, hogy nem a túlvilág üzent az emberiségnek, hanem a Nap. A jelenség, amelyet a japán krónikák „vörös párának”, „lángoknak az égen” írnak le, valójában egy extrém erősségű geomágneses vihar látványos következménye volt. Az aurora borealis, amelyet ma többnyire csak a sarkkör közelében látható, aznap éjjel egészen Kiotóig elhúzódott.

Az aurora borealis, vagyis közismertebb nevén a sarki fény, tulajdonképpen a Föld és a Nap közös „teremténye”. A Napból érkező töltött részecskék becsapódnak a Föld mágneses terébe, és a felső légkör atomjaival ütközve fényt bocsátanak ki. Ennek látjuk a zöldes, vöröses, lila fátylait az égen, legyezőszerű, hullámzó, néha pulzáló fényalakzatok formájában, leggyakrabban a sarkkörök közelében.

A vörös eget nemcsak szavakkal, hanem képpel is megőrizték. A Seikai című kéziratban fennmaradt festményen íves, sugaras szerkezetű, legyezőszerű vörös csóvák emelkednek a hegyek fölé, döbbenetesen pontosan ábrázolva az aurora jellegzetes radiális struktúráit.

A modern kutatók, köztük Ryuho Kataoka és kollégái, ezt a képet és egy korabeli kiotói naplót felhasználva geometriai rekonstrukciót készítettek: az eredmények szerint a vörös aurora közvetlenül a város zenitjéig ért, ami csak a legerősebb viharok jellemzi.

A történet azonban nem áll meg Kiotónál. Hisashi Hayakawa japán űridőjárás-kutató és csapata több mint száz japán és kínai dokumentumot gyűjtött össze, és kiderült: a vörös fények nem egyetlen éjszakán, hanem legalább kilenc estén át ragyogtak 1770. szeptember 10. és 19. között, ráadásul földrajzilag egészen alacsony – kb. 20 fokos – geomágneses szélességekig nyúltak.

Ez azt jelenti, hogy a vihar nagysága legalább a híres 1859-es Carrington-eseménnyel volt összemérhető, sőt bizonyos szempontból, például a tartósság és a napfoltmező kiterjedése, meg is haladhatta azt.

A Carrington-vihar, 1859 szeptemberében történt. Richard Carrington brit csillagász egy hatalmas napkitörést figyelt meg, amelynek töltött részecskéi alig egy nap alatt elérték a Földet. A következménye pedig, világszerte vakítóan fényes sarki fény még a Karib-térségben is, valamint akadozó, sőt szikrázó távíróvonalak, amelyek helyenként „önmaguktól” is működtek. Ez lett az etalon, amihez ma minden extrém űridőjárási eseményt hasonlítunk.

Az utóbbi években a tudósok új eszközt is kaptak a kezükbe az ilyen extrém napviharok felderítésére, a fák évgyűrűiben mért „radiokarbon-ugrásokat”. A faévgyűrűkben több ősi, óriási részecskekitörés nyoma is kimutatható, például a 8. században bekövetkezett, úgynevezett „Miyake-eseményekét”, és nemrég bekövetkezett ún. Carrington-vihar utáni években is sikerült kimutatni egy jellegzetes radiokarbon-eltolódást. Az 1770-es égi tűzijáték erejét azonban ma főként a korabeli leírások, a festmények és a geomágneses modellek alapján ismerhetjük meg, éppen ezért ilyen felbecsülhetetlen értékű minden megmaradt naplóoldal és festmény.

Miért fontos mindez nekünk, okostelefonok, műholdak és villamosenergia-hálózatok korában?

Mert azt pontosan tudjuk, egy ekkora vihar ma nemcsak vörös eget festene a fejünk fölé, hanem nagyon komoly sötétséget is. Egy jóval kisebb, 1989-es geomágneses vihar például 90 másodperc alatt döntötte romba Québec villamos hálózatát, és több millió ember maradt áram nélkül. A Carrington-szintű esemény mai megismétlődésének gazdasági kárát, csak Észak-Amerikában akár 2,6 billió dollárra is becsülik a szakértők és ehhez még nem is számoltuk a GPS, a kommunikációs műholdak és az internet tartós zavarainak következményeit.

A kiotói vérvörös ég ma már nem misztikus előjel, hanem múltból érkező üzenet, emlékeztető arra, hogy civilizációnk elképesztően kifinomult, de közben nagyon sérülékeny infrastruktúrára épül.

A Nap nem rosszindulatú, csak hatalmas természeti erőt képvisel, így nekünk, embereknek kell okosabbnak lennünk. Minél jobban értjük az 1770-hez hasonló viharokat, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy a következő vérvörös éjszaka már ne váratlan katasztrófa, hanem egy pontosan, időben és térben meghatározott, tudatosan átvészelt kozmikus vihar legyen.