Krónika

Máig rejtély a Gyatlov-incidens néven ismertté vált hátborzongató eset

A konkrét bizonyítékokkal is alátámasztható magyarázat még mindig várat magára, de könnyen lehetséges, hogy sohasem fogjuk megtudni

A szovjet–orosz kriminalisztika, sőt, a 20. század egyik legrejtélyesebb halálesetére mind a mai napig nincsen mindenre kiterjedő elfogadható magyarázat – írja az origo.hu.

Máig rejtély a Gyatlov-incidens néven ismertté vált hátborzongató eset
Máig rejtély a Gyatlov-incidens néven ismertté vált hátborzongató eset (képünk illusztráció)
Fotó: AFP/Company Russia

1959 januárjában a szverdlovszki Műszaki Egyetem rádiótechnikai karának ötödéves végző hallgatója, Igor Alekszejevics Gyatlov, az egyetemi hegymászóklub tagja újévi hegyi túrát szervezett az Urálba. Gyatlov felhívására kilencen jelentkeztek a kalandosnak ígérkező téli túrára, akik közül hatan az egyetem hallgatói, hárman pedig már frissen végzett, de a klubban a tagságukat fenntartó fiatal mérnökök voltak – írja az origo.hu.

Gyatlov eredetileg csak egy pár napos túrát tervezett, amit menet közben és a jelentkezőkkel egyeztetve végül egy közepesen nehéz két hetes túrára változtattak. A túrához szükséges útvonal, illetve hatósági engedélyek beszerzése mindössze csak két hetet vett igénybe, ami a korabeli szovjet bürokrácia ismeretében rekordgyorsaságú időnek számított. A szovjet időkben még az országon belül sem lehetett szabadon utazni, a lakóhely elhagyásához minden esetben rendőrhatósági engedélyre volt szükség.

Nem sokkal az indulás előtt a helyi rendőrhatóság által „túravezetőként” delegált és a harmincas éveinek második felében járó kevéssé bizalomra gerjesztő férfi, Szemjon Alekszandrovics Zolotarjov csatlakozott Gyatlov csoportjához. Zolotrajov ténylegesen nem hegyi vezető, hanem a szovjet titkosszolgálat, a KGB tisztje volt.

Az engedélyek és a hosszabb úthoz szükséges felszerelés, illetve ellátmány beszerzése után Gyatlov csoportja 1959. január 25-én vágott neki a kalandosnak ígérkező uráli hegyi túrának. Fiatal koruk ellenére a csapattagok valamennyien gyakorlott hegymászónak számítottak. A csoportnak nyolc férfi és kettő női tagja volt. Szverdlovszkból vasúton tették meg a várostól ötszáz kilométerre északra fekvő Ivgyelig tartó utat, innen pedig egy bérelt teherautó platóján utaztak tovább Vizsajba, amit a hegyi túra kiindulópontjának terveztek.

Vizsajba történt megérkezésük másnapján, január 27-én kitűnő hangulatban vágtak neki a behavazott uráli hegyvidéknek. Másnap a csoport egyik tagja, Jurij Jefremovics Jugyin hirtelen belázasodott, ezért Gyatlov úgy döntött – Jugyin rimánkodása ellenére is –, hogy vissza kell térnie Vizsajba, mert lázasan nem folytathatja tovább az utat. Így Jugyin lett az egyetlen életben maradt csoporttag a pár nappal később történt szörnyű tragédiába fordult túra túlélőjeként.

Az Urál őslakosai, a manysik nyelvén Halat Szjal Halálhegyet jelent. Az Urál bennszülöttjei között Halat Szjál a régmúlt idők óta babonásan rettegett helynek számít. Egy régi manysi monda ugyanis arról regélt, hogy évszázadokkal korábban kilenc vadász halt itt titokzatos halált, akik vesztét az őslakosok szájhagyománya szerint „repülő szellemek” okozták.

Ezek a múltbéli ásatag legendák persze cseppet sem szegték a dialektikus materializmuson nevelkedett fiatalok kedvét abban, hogy itt verjenek tábort.

Döbbenetes látvány tárult a mentőcsoport szeme elé

Azt, hogy mi is történhetett a Halálhegyen való letáborozás után Gyatlov csoportjával, csak a helyszínen megtalált töredékes naplóbejegyzésekből, valamint a hatósági helyszíni szemle és a rendőrségi nyomozás titkosítás alól feloldott jegyzőkönyveiből lehet – igaz, hogy csak részben – rekonstruálni. Az eredeti tervek szerint a túrázóknak február 12-én kellett volna visszaérkezniük Vizsajba, ahonnan táviratban értesítették volna visszatérésükről a szverdlovszki egyetemi hegymászóklubot.

Február 12-e azonban a csoport felbukkanása nélkül telt el. Két napig senki sem idegeskedett, hiszen a kemény hideg és a térdig érő hó, valamint a terepadottságok nehézségei miatt pár napos csúszás még egyáltalán nem számított rendkívülinek. A túra második napján visszafordult Jugyin amúgy is elmondta, hogy Gyatlov közölte vele: várhatóan csak késéssel fognak visszaérkezni az eredetileg kalkulált időponthoz képest.

Az eltűntek felkutatására szervezett akcióban a katonaság és a milícia több száz embere, valamint önkéntesek vettek részt, de négy napig tartó kiterjedt keresés ellenére sem bukkantak a hegymászók nyomára.

A kutatást irányító törzs ezért február 22-én elrendelte helikopterek bevetését is, amelyeknek mintegy négyezer négyzetkilométernyi területet kellett átfésülniük a levegőből. Február 25-én az egyik alacsonyan repülő helikopter pilótái kialudt tűzrakás nyomaira, valamint egy félig behavazott sátorra figyeltek fel. A pilóták iránymutatása alapján még aznap megérkezett a helyszínre az egyik kutatócsoport, amelynek tagjait döbbenetes látvány fogadta.

Négy fiatal holttestét a behavazott és szemmel láthatóan belülről kivágott sátortól 900 méterre egy olyan fenyőfa tövében találták meg, amelynek mintegy öt méter magasságig frissen lehántották a kérgét és az ágait. Az ötödik holttestet, a csoport egyik női tagját, Ljudmilla Dubinyina tetemét pedig a táborhelytől 150 méterre fedezték fel.

A sátor alapos szemrevételezésével megállapították, hogy azt belülről kivágták, mintha minél gyorsabban ki akartak volna jutni belőle.

A vizsgálóknak azonnal feltűnt a halottak arcának és végtagjainak különös narancssárga elszíneződése is. Négy személy holttestét csak hónapokkal később, a hó teljes elolvadása után találták meg 1959 májusában egy mélyedés alján, egymás mellett fekve.

A feltárt bizarr anomáliákat, beleértve az egyik személy nyelvének, a másiknak pedig a szemei hiányát, illetve két holttest radioaktív sugárzását, továbbá a külsérelmi nyomok nélküli súlyos belső sérüléseket és a rejtélyes bőrelszíneződést nem tudták kétséget kizáróan megmagyarázni a szakértők. Az eredendően emberölés alapos gyanúja miatt elrendelt nyomozást viszonylag gyorsan, már május 19-én lezárták. Az emberölést – tehát az idegenkezűséget – elvetették, mert erre vonatkozóan nem sikerült meggyőző bizonyítékokat találni.

A nyomozók azt is kizárták, hogy állat támadása okozhatta volna a túrázók halálát.

A nyomozást megszüntető határozat egyik mondata több mint érdekes, mert a következők szerint fogalmaz: A halál oka ismeretlen, valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be.

A tanúként kihallgatott túrázók elmondták, hogy a február elsejéről másodikára virradó éjszakán furcsa, megmagyarázhatatlan eredetű fényjelenségeket láttak a Halálhegy felett.

Elmondásuk szerint a kék, narancs, illetve vörös fényben világító gömbök hol megálltak a levegőben, hol pedig villámgyorsan ide-oda cikáztak. Egyikük a furcsa jelenségről – igaz, hogy csak rossz minőségű – fényképfelvételt is készített, amit a nyomozati iratokhoz csatoltak.

Mivel a Gyatlov-incidensre máig nincs elfogadható magyarázat, nem véletlen, hogy rengeteg – szám szerint hetvenöt – összeesküvés-elmélet született a rejtélyes esemény remélt megmagyarázására.

A Gyatlov-incidens egyik legnépszerűbb és legjobban elterjedt konteós magyarázata szerint a fiatal túrázók egy rosszul elsült úgynevezett hatodik típusú találkozás áldozatául eshettek, vagyis a földönkívülieket vizionálják a hegymászók halálának hátterében.

2019-ben az Oroszországi Föderáció főügyészsége sajtótájékoztatón jelentette be, hogy új nyomozást indítanak a Gyatlov-ügyben.

2020-ban a vizsgálat eredményét ismertető tájékoztatón a főügyészség képviselője megerősítette, hogy az újabb nyomozás is kizárta az idegenkezűséget, vagyis azt az opciót, hogy bűncselekmény áldozatául eshetett a Gyatlov-csoport. A végső konklúzió az volt, hogy legnagyobb valószínűség szerint lavina okozhatta a csoporttagok halálát.

Arra, hogy az alacsony lejtőszög és a helyben is szokatlan – 30 fok körüli hidegben igen alacsony lehetett a lavina valószínűsége, ugyanúgy nem tért ki a főügyészség közleménye, mint ahogy az 1959-es igazságügyi orvosszakértői vizsgálat hátborzongató megállapításaira sem. Éppen ezért az aggálytalan, a konkrét bizonyítékokkal is alátámasztható magyarázat még mindig várat magára, de könnyen lehetséges, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi is történt valójában a Halálhegyen 1959 februárjában.

Kapcsolódó írásaink