Amiből a házigazda soha nem tölt magának

A szaké alapanyagai a rizs, a víz és a kodzsinak hívott erjesztőanyag. A gyártás első lépése a rizs tökéletes tisztítása, amelynek során a külső felszínt lehántják. A termény fajtája, a pucolás módja és a készítés földrajzi helye alapvetően határozza meg az ital minőségét. Az előkészített rizst áztatják és gőzölik, utána hozzáadják a kodzsit, majd az erjesztés és préselés következik.

A szaké előállítása három–kilenc hetet vesz igénybe. A gyártás módja alapján számos fajtát különböztetünk meg, de leggyakrabban a rizs fényezése a döntő. A boltokban a fucú, hondzsozo, gindzso, daigindzso és daigindzso fajtákkal találkozhat a vevő. Külön – és újabban igencsak keresett – kategória a dzsunmai, amely sem keményítőt és tartósítót, sem adalékanyagokat nem tartalmaz.

A pálinkával ellentétben a szakét a házigazda soha nem tölti ki magának, annak ellenére sem, hogy a vendégek kiszolgálása az ő feladata. Ha inni kíván, meg kell várnia, amíg valaki a társaságából  kiszolgálja. Sőt, a kiürült poharakat sem illik saját magunknak újra tölteni.

A szakét gyakorta gazdagon díszített kerámiaüvegből, az úgynevezett tokkoriból öntik, amely egy hosszú nyakú gömbölyű edény. Van egy másik fajta üveg is, ezt katakucsinak hívják, és inkább a mi teáskancsónkhoz hasonlít. Tömegrendezvényeken pedig elterjedt a képen szemlélhető megoldás is.

A japán nemzeti nedűt többféle tradícionális pohárból lehet fogyasztani. Az osoko a mi általunk ismert csészealjhoz hasonlít, a kupica szerű pohár a szakazuki, a kis fadobozszerűség pedig a masu.
A szakét – fajtától függően – enyhén melegítve, szobahőmérsékleten vagy hűtve fogyasztják.