Hétvégi melléklet

2019. szeptember 14.

0914

Taplászok

Vers

Dsida Jenő: Confiteor

Úgy húz az emlék!
Mindig egy kertről álmodom,
hová ébren is visszamennék.

Csak egy kis kába
álom,
s hiába:

Megbolondulok,
mikor a szél
meglebbenti a fehér selyem-függönyt
s jázmin-illatot lehel a szobába.

1925. május 22.

Lebökés és füllesztés

Ehelyt és ahajt

„...majdnem belegyaloglunk a szamócák közé, holott amint az pirosodik, az jelzi a taplásznak, hogy ideje van a szüretnek”

Veczán Zoltán (Korond)
„A taplóból semmi sem megy kárba, amit lefaragnak, mondván, nem jó, megy a méhészeknek méhfüstölésre, de szúnyogkergetésre is jó, sokáig ég”
„A taplóból semmi sem megy kárba, amit lefaragnak, mondván, nem jó, megy a méhészeknek méhfüstölésre, de szúnyogkergetésre is jó, sokáig ég”
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Van, hogy ezer kilométert is kell menni oda-vissza az alapanyagért, nem beszélve a harminc–negyven kilométeres hegyi túrákról a megpakolt zsákkal, elkerülni közben a medvéket, farkasokat s legfőképpen a vihart, a munka neheze pedig csak ezután következik – ez a taplász élete. Máté Károllyal, e kiveszőben levő, régi mesterség korondi művelőjével járjuk be az erdőt, s figyeljük, hogyan lesz a mások számára értéktelen taplóból a szarvasbőrhöz hasonlatos anyag, abból kalap, táska – s kenyér a család asztalán.

Helyszíni képriportunkat ide kattintva érheti el, videónkat pedig ezt a linket követve nézheti meg.

*
Közeleg az ősz. A Kárpátok áthatolhatatlan erdőségeire – mert ahol hagytak belőle, ott bizony értelmet ad a „rengeteg” kifejezésnek – egyre laposabb szögben süt le a nap, a bükkösök és fenyvesek árnyéka egyre messzebbre nyúlik a tisztásokon a naplementékben. A nemrég még perzselő napsugarak immár simogatnak, a balzsamos nyáréjszakák mind hűvösödnek. Közeleg az ősz, s ilyenkor Erdélyben, mely nevét is erdőségeiről kapta, nemcsak a szőlőültetvények gyümölcseit szüretelik le, hanem a rengetegét is. Ez a vadászok ideje – s ez a taplászé is.

A taplász érdekes szerzet: a többi gombásztól eltérően nem az ehető fajtákat gyűjti, mint a vargánya, az őzlábgomba vagy éppen az aranyárban eladható szarvasgomba. Ellenkezőleg: az ő specialitása a taplógomba, az a fatörzseken tenyésző, azok köré holdkarajban növő, piszkosbarnás-halványszürkés gombafajta, amelynek a magamfajta félművelt városi ember egyfajta hasznosításáról tud, tudniillik szárazon elég gyúlékony, ezért a gyufa és egyéb úri huncutságok elterjedése előtt – úgy a tizenkilencedik század közepéig, sőt, Korondon az áram 1961-es bevezetéséig – az atyafiaknak erre volt szokásuk csiholni a szikrát az acél és kova segítségével, ha tüzet akartak gyújtani. Meg persze a városi szlengben is él a „tapló”, mint jelző, de az az erdei gombafajtától egészen eltérő jelentéssel bír.

A mi taplászunk – Máté Károly – rezidenciája a sóvidéki Korondon található. A hosszú település kétharmadán nyúlik el az árusok fabódésora, amelyek kívül-belül roskadoznak a különféle áruktól. Ezek típusra, minőségre a kézműves műremekektől a vásári bóvliig minden kategóriát lefednek, bár alapvetően a mázas, kézzel cikornyás mintákkal kifestett kerámia a falu leghíresebb produktuma, hűtőmágnestől az óriáskaspóig, de fából, állatbőrből és szalmából is készül mindenféle errefelé. Olyannyira jellemző megállója egyébként ez a Székelyföld belsejébe igyekvő turistáknak, félúton Szováta és Székelyudvarhely között, hogy a falu méretét jócskán meghazudtoló parkolót is kialakítottak az autók és buszok számára.

„A taplóból pityóka, szalonna, pálinka lesz az asztalon, ház meg autó meg hozomány a testvéreknek, unokatestvéreknek...”
„A taplóból pityóka, szalonna, pálinka lesz az asztalon, ház meg autó meg hozomány a testvéreknek, unokatestvéreknek...”
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Szerencsés helyen, a parkolótól nem messze van Máté Károly árusítóhelye is, ahol az ember figyelmét egyből megragadja a kipakolt jószág, ami valamicskét elüt a szomszédokétól. A kirakott-kiaggatott kalapok, sapkák, táskák és mindenféle dísztárgyak anyaga tapintásra, textúrára mintha szarvasbőr lenne. De mégsem az. Hanem taplógomba.

„Hargitától Kárpátokig hegyet-völgyet bejárnak, / sokat gyalogónak, míg taplóra találnak”

Pontosabban a taplógomba „húsa”, ahogy a taplász és a fia – ifjabb Károly – nevezi, amikor bütykös-barna kezeik közé veszik a földszagú gombát, és mutatják annak – a számukra fontos – részét, mikor kimegyünk az erdőbe, taplót szedni. A taplóból pityóka, szalonna, pálinka lesz az asztalon, ház meg autó meg hozomány a testvéreknek, unokatestvéreknek, rokonoknak. (Van belőlük jócskán, éppen a bolt előtt sertepertél a népes família egy kisebb része: ifjabb Máté Károly „trónörökös” családja, fiatal felesége, Krisztina és kisfiuk, a tíz hónapos Ábelke. Idősebb Máté Károlynak – nevezzük mostantól Károly bácsinak – ugyan gyereke csak kettő van, rokona viszont a községben saját bevallása szerint vagy félezer. Testvére is van még hét, így ifjabb Máté Károlynak – mostantól: Karesz – összesen harmincnégy unokatestvér jutott.)

Egyszóval a taplógomba: kenyér, sokak kenyere. Csak előbb még kalappá, terítővé, kitűzővé, hűtőmágnessé, sőt, nyakkendővé, táskává kell alakulnia.

Ahhoz pediglen előbb le kell szedni. Ezért indulunk meg a két Károllyal egy közeli erdő felé. Az öreg Károlynak, mint a székelyek kereskedőfajtább részének, tanítanivaló marketingérzéke és rendkívül jó beszélőkéje van. S lehetetlen nem megkedvelni a kicsit zsiványos mosolyú, széles mozdulatokkal adomázó mokány emberkét, ahogy szökdécsel a fák között, kalauzolva és hangosan magyarázva a rengetegről mindazt, amit negyvenpár év alatt megtanulhat egy ember a természetről magától s az öregektől, ha taplász–vadász családba születik.

Nem megyünk messze a taplóért, mert „ehelyt” is van – mondja nekünk Károly bácsi, elmagyarázva, hogy székelyül szólva az „ehelyt” öt-tíz, az „ahajt” meg tizenöt–húsz kilométert jelent. Aztán néhány perc autózás után az út mellett megállunk, hogy teljes harci díszbe öltözzünk. Károly bácsi zsákszerű általvetőt (Bancza-zsákot) húz vállára, egyik kezében ott a balta, a másikban az olaszosan rajzoló gesztikuláció. Nekünk kalapot nyom a fejünkbe, mondván, hajhullásra és fejfájásra is jó, de a kullancstól is véd. Magam részéről egyiket sem tudom alátámasztani, fejem nem fájt, hajam vissza nem nőtt, ellenben kullancsot kaptam a bokámba, bár ez aligha írható a sapka figyelmetlenségének a rovására. A pár száz méteres hegymászásra áfonyával felütött helyi pálinkával erősítünk, aktuálisan sofőrnek sorsolt kollégánk mély bánatára, mindenesetre Isten tartsa meg a székely ember kínáló szokását.

A Bancza-zsák az első taplász tiszteletére viseli nevét – okulunk Károly bácsitól közben. Bár a taplógomba ismeretlen éppen nem volt az emberek előtt, már csak a tűzszerszám miatt sem, s gyógytaplónak is hívták, mert mindenféle sebre kötözték is. No, de hát egy juhász, Bancza Pál számára afféle keresetkiegészítés volt a tapló, hamuban főzte, tűzszerszámmal árulta. Kellett is a pénz, mert tizenhat gyereke volt, s okos család volt – papok, tanítók lettek a gyerekekből, csak hát azzal pénzt kétszáz éve sem igen lehetett keresni. S míg gyűjtögette Bancza Pál a taplót, egyszer csak rájött, hogy a tapló voltaképpen nyúlik, mint a rétestészta. Ráhúzta egy csutakra, s így született meg az első taplósapka – magyarázza Károly bácsi. Aztán megvolt a szakma felívelő szakasza, a kerámia mellett ez is Korond híres termékévé vált, s még ötven éve is volt háromszáz család, aki ezzel foglalkozott, tucatnyi éve is akadt még vagy hetvenöt s most összesen öt vagy hat – számolja Károly bácsi.

„...beleügyeskedi baltával a monogramját, s mondja: lássák, amikor ősszel begyűjtjük és kifaragom, ott lesz benne az M.K.”
„...beleügyeskedi baltával a monogramját, s mondja: lássák, amikor ősszel begyűjtjük és kifaragom, ott lesz benne az M.K.”
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Nemcsak Korondon, de az egész világon – teszi hozzá Karesz, aki megemlékezik a kárpátaljai és felvidéki taplászokról is, elvégre arra is terjedt egy időben a taplászat, de már nyoma sincs arrafelé. Nézhetjük persze az előnyét is: kevesebb eszkimóra jut több fóka. Károly bácsi baltával vág neki a „szüretnek”, s közben a gazda büszkeségével mutogatja
a fákat, lám, milyen szépen termik a taplót.

Baltájának óvatos csapásai után finoman repeszti le a félköríves gombát a fatörzsekről, s mutatja nekünk: ha ánizsszagú az nem jó, jó gombaillatúnak kell lennie! Karesz hozzáteszi: csak a bükkfán növő tapló, s annak is csak egy fajtája jó, pedig abból is van vagy százhatvan, Erdélyben magában meg van úgy ötezer gombafaj – világosít fel. Persze nem hagyják vaddisznók harmincadjára jutni az egyéb gombafajokat sem, ha beleütköznek. Tavaly júliusban kaptam egy kétkilós vargányát, ekkora volt, ni! S megszárítottuk, s vittük a böllérnapokra a jó fűszergombát – újságolja a taplász.

„Hazahozzák nagyfáradtan az erdőből
a taplót, / Este sapkát készítenek
és taplóbó’ kalapot”

Mit ad isten, nyilvánvalóan nemcsak szemmagasságig nőnek taplók, ezért a taplász állandó felszerelései között fellelhető
a kihegyezett, négy-öt méteres rúd is, amellyel a magasabban növő taplókat szokás lebökni – ezt most egy alkalmilag faragott karó helyettesíti. Mint Karesz közben hozzáteszi, sokszor „ahajt” is mennek taplóért, sőt, a nagybányai hegyekig, a Görgényi-havasokig vagy a Nyugati-Kárpátokig is elmennek, olykor ezer kilométert oda-vissza számolva, de oda már több napra terveznek, hogy megérje az út.

Károly bácsi ügyesen szüretel: hagy egy csonkot a törzsön, ahol újranőhet a gomba. S hogy hogyan élnek szimbiózisban az erdővel, arra már Karesz válaszol nekünk, mondván, a fáknak is van immunrendszere, mint az embereknek: ha beteg, öreg, törött a fa, meggombásodik. Elég, ha a gomba bejut egy repedésen, pontosabban a micélium, ami a gomba spórahálózatának része. Ha bejut a spóra a repedésbe, akkor is nyolc-kilenc hónap, mire kezdi termelni a gombát. Ami az „ipari termelését” illeti, az lehetetlen küldetésnek tűnik, zárt térben nem él meg a gomba. Viszont a többi gombát sem tűri – újságolja Karesz, aki hiába próbált „beoltani” fákat két-három alkalommal is, nem járt sikerrel.

Apja közben a lépten-nyomon kidőlt fákat mutatja a földön: jött a nagy havazás – mondja – a taplászoknak jó, mert sok sérült fa lesz, viszont nagy kárt szenvedtek az erdőgazdák.

S akkor nem beszéltünk a taplász életét megkeserítő kártevőkről: van fakopáncsféleség amelyik a jó gombát megkárosítja, de olyat is mutat Károly bácsi, amelyet szarvas rágott meg. A taplász baltája nyelével bök a föld felé: itt télen aludtak az őzikék vagy szarvasbikák. De érzi, ha medve, farkas vagy vaddisznó jár, azt is, tudja, hova feküdjön, hogy szél, eső ne járja.
Van, hogy igen messze elmennek a gombáért, de az sosem könnyű. Egész Herkulesfürdőig megyünk délnek s Ukrajnáig északnak – magyarázza Károly bácsi, hozzátéve: arrafelé nagyon kell ismerni a járást, mert nagyapját a katonák fogták le, amikor a nagy gombászásban csak áttévedt a határon.

Megdördül az ég is – a toplász üstöllést mondja is: ez a fél-egy óra múlva jövő zivatar hangja. A nagy hegyekben ilyenkor lábig száll a köd, s igen nehéz a tájékozódás. Aztán ott vannak a Keleti-Kárpátok bércei, ott még a patakba’ is kilós pisztrángok úszkálnak. Károly bácsiék is igen szeretnek arra taplót keresni, csakhát a medve is igen szapora arra – mint bivalyok a mezőn! – mondja. Így hát, ha teheti, másodmagával, a fiával jár, vagy visz ostort a dereka köré tekerve. De ott terem a jóféle fenőkő is a fenőkéshez – mondja a taplász, közben ügyelve irtja a kis növendékágakat a tapló körül, ne árnyékolják a gombát, mert nem lesz rugalmas, s inkább szakadozik, semmint nyúlik.

Kis tisztásra is érünk legelő tehenekkel, s mellette majdnem belegyaloglunk a szamócák közé, holott amint az pirosodik, az jelzi a taplásznak, hogy ideje van a szüretnek. S szüretel is derekasan Károly bácsi, harminc-negyven kilót is megbír a Bancza-zsák. A piroskás karimájú gomba értékes része a „húsa”, van, ami marad a fán, hadd nőjék.

A taplász beleügyeskedi baltával a mono­gramját, s mondja: lássák, amikor ősszel begyűjtjük, és kifaragom, ott lesz benne az M.K.

Izzad a fejünk a kalap alatt, ahogy gázolunk felfelé a hegyoldalon. Közben Károly bácsi feszt magyaráz: szeptember közepére duplaekkorák lesznek! – indokolja, miért hagytunk hátra pár kisebb taplógombát. De egyből le is szüretel egy kétöklömnyit – hihetetlen, de abból kalap lesz, mégpedig kettő. Mutatja a kidőlt fát is: halott bár a fa, még vagy három évig bőségesen termi a taplót.

A gomba belsejét közben baltával ügyesen kivájják, nem mindegy, ugyebár, hogy negyven vagy csak húsz kilót visz az ember az általvetőben, hiszen a gomba hasznavehetetlen bele nedves és súlyos is. A fejfedőkhöz legalább négy-ötcentis gombahús kell. Azt nyújtják aztán nyolc-tízszeresére is akár, de ehhez még meg kell telnie az általvetőnek, s a műhelyben alaposan meg kell majd dolgozni a gombákat. Akkor jön csak a java, a begyűjtés a dolog kisebbik része, ez éppen csak egy kis séta! – mosolyodik el szélesen Karesz.

A taplászkodás igazi hungarikum: román taplászról még akkor se hallott senki, amikor még sokan voltak erre. Már a taplászok, román sosem élt meg errefelé: a község úgy kilencven százalékban magyar, a többi cigány. Román elvétve akad, az is inkább vegyes családban, mégpedig az egyik rendőr személyében. S ennyi – világosít fel Karesz Korond etnikai arányairól az üzlet felé menet, amely alkalmi műhelyként is funkcionál.

A feldolgozás olajozottan megy, és minden fázisát megtekinthetjük, az egy füllesztésen kívül, ami lényegében a gomba sterilizálása: a sötétben, faládában hetekig tartott gombából, mint Károly bácsi elmondja, kihalnak a kukacok és egyéb élősködők. Aztán, ha tartósítani kell, kiszárítják a gombát, s az olyan lesz, mint a kőszikla – magyarázza
a taplász, és elő is vesz egy bemutatódarabot.

Az ezüstösen csillogó, zsemlényi gumót a belevésés szerint még 2009-ben szedték le a Gutini-hegységben, de ebben a formában, ha nem kap nedvességet, évtizedekig eláll. Csak forró vízbe kell tenni este, s reggel már lehet is faragni a kis faragószéken – mondja Károly bácsi, aki egy fadoronggal „megveri”, vízzel locsolja a taplót közben, hogy puhuljon.

„Elkészítik, elviszik, a fürdőkön eladják
/ A világon sehol máshol, csak Korondon csinálják”

A taplókészítés szerszámai igen jól kézre formálódtak az elmúlt másfél-kétszáz év alatt, például a faragókés, ami lényegében egy gabonaarató sarló, amelynek levágták a hegyét. Régen a cigányokkal csináltattuk, a kovácsokkal. Ma már nem nagyon foglalkoznak ilyesmivel ők sem – mondja Károly bácsi, miközben a külső rétegét faragja le a gombának. Ez férfimunka, s olyan élesre kell fenni hozzá a kést, hogy vágjon, mint a beretva. Károly bácsi elébb egy fenőkövön, aztán fenőfán s végül bőrön húzza végig az évtizedes használatban kártyavékonyra kopott sarlót, Karesz közben adogatja apja keze alá a szerszámokat.

Neki még nincs évtizedes gyakorlata, hiszen csak három éve jött haza Korondra. Előbb szerencsét próbált Budapesten, volt medencés hotelben úszómester, pékségben üzletvezető, de dolgozott svédországi építkezésen is. Nyolc év kódorgás után került vissza a szülői házhoz, megnősült, letelepedett, családot alapított, s szorgalmasan szedi fel a tudást apja mellett a taplászatról.

A taplóból semmi sem megy kárba, amit lefaragnak, mondván nem jó, megy a méhészeknek méhfüstölésre, de szúnyogkergetésre is, jó sokáig ég. S mire Károly bácsi levágja a nem oda való részt, szétválaszthatóvá válnak a rétegek is: a tavaszi, nyári, őszi növések, mint a fán az évgyűrűk, úgy válnak el. Ebből kell kihámozni a legjobb réteget, amelyik aztán elképesztő méretűre kinyújtható.

A feldolgozást sokszor kiadják néniknek, bácsiknak, akik a begyűjtéshez már idősek, de tapasztalatukkal ezeket a munkafolyamatokat még igen jól el tudják végezni. Ilyenkor a termés felét az öregek megtartják a feldolgozásért cserébe. A faragás viszont már közösségi tevékenység, a Máté família este, ha bezárták a boltokat, lát neki. Halomba gyűjtik a feldolgozott alapanyagot, aztán szortírozzák, miből lesz sapka, miből nyakkendő, a maradékból meg díszek. Ekkor már ollóval is könnyedén vágható az irhabőr vastagságú anyag. A sapkákat csutakra húzva formálják, ez adja ki a méretet is. Ötvennégyestől hatvankettesig – mondja Károly bácsi, bár gyerekméretben is készül, a kis Ábel is kap egyet gyorsan a fejére, amikor édesanyjával belátogatnak a boltba.

A taplótermékekre való díszeket régebben szenes, újabban villanyvasalóval vasalják vackorfából faragott negatívba, s ragasztják rá a termékekre, csirizzel, rózsákat, leveleket a terítőkre, táskákra, szarvasos vagy más állatos motívumokat a sapkákra, táskákra –mutatja a taplász. A díszekből van, ami nyírfataplóból készül, ezek merevebbek, jobban bírják a gyűrődést (nem mellesleg Ötzinél, a jégembernél is ilyet találtak, aki feltehetőleg gyulladáscsökkentő hatása miatt használta). A románoknak ebből a nyírfataplóból készítik a márciusi ünnepre a női kitűzőket mărțișorokat – ez főleg a gyerekek reszortja volt régebben.

Néha egészen óriásira is ki lehet nyújtani egy-egy taplót – Karesz büszkén hoz ki egy derekas méretű terítőt, rajta cikornyás levéldíszekkel. Ez nem eladó, ez családi örökség lesz! – vágja rá Károly bácsi, diszkréten eltakarva a beleégetett, immár levakarhatatlan 450 lejes árcímkét. Az igazán nagy példányokból akár kabátot is lehetne csinálni, de abból csak egyről tudni, ellenben az 1910-es születésű Máté Vince bácsi a kilencvenes években két, majdnem ötkilós taplógombát szedett, amelyekből egyenként húsz-húsz sapka készült.

Karesz érkezésével nem csak segítő férfikezet kapott Károly bácsi. Fia új termékeket is kitalált, ügyes gazdasági szemlélettel az addig értéktelennek tekintett tizenöt-húsz éves taplógombák felhasználásának is megtalálta a módját. Nyomott mintákkal díszíti a tuskószerű gombát, amelynek felülete ugyanolyan bársonyos, mint a sapkának való taplóé. Ennek inkább a begyűjtése macerás, egyrészt mert az ekkora tapló sokszor jó magasan van a fákon, s másrészt mert nyersen van vagy húsz kiló. Ezt nem lehet csak úgy lebökni a fáról, ehhez bizony fel kell mászni és hátizsákban, hímes tojásként lehozni, mert ha leesik és megsérül, hasznavehetetlenné válik. Így viszont szép címeres díszek készülnek belőle, némelyiket ki is pingálja színesre az ifjabb taplász. Tavaly ötvennégyet csinált, mind meg is vették! – büszkélkedik el vele az öreg.

Nem minden taplász kap azonban ilyen segítséget, s a Máté família zöme sem ezzel foglalkozik már. Ezért attól tartanak, hogy a szakma hamarosan kihal, legfeljebb néprajzi múzeumokban, skanzenban találkozhatunk majd a taplászattal – szomorkodnak. Nem segíti az utánpótlást az sem, hogy igen nehéz jól megtanulni a mesterséget. Mint Karesz mondja, Németországból jöttek gombaszakértők, próbálkoztak is, de kifogott rajtuk a faragás. Kétszer megvágták a kezüket, aztán inkább hagyták a fenébe – nevet. Pedig szép mesterség ez, csak hát egész embert kíván. A taplászat nem hobbi. Életforma.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A Filcsik uram bundája

„A hatalmas úr arcán a harag és bosszúság felhője vonult át”

(3.)

1882

No, de nem azért volt az isten csizmadiája, hogy ez a kundschaftja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van még a világon!

Egy darabig csak elhitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is vele, meglehet bátyjával, a legöregebb Istvánnal, de aztán kissé furcsa kezdett lenni, mert hát elvégre is a bátyja sem volt tőkepénzes; mikor adhatta volna azt a sok kölcsönt? Meg aztán az sem természetes, hogy az elveszendő összegek most mind egyszerre szállingózzanak haza.

Filcsik István kezdte kitalálni a dolgot, s azonmódon küldte vissza a következő összegeket a gróf főispánnak. Ő nincs rászorulva senki pénzére!

Egy ízben maga a méltóságos főispán úr alázta meg magát annyira, hogy keresztülutazva a falun oda hivatta a tiszteletes úrhoz.

– No, öreg bácsi – mondá a nagyúr –, most én magát viszem, akár jön, akár nem jön, szegény leányától ne tagadja meg azt az örömet. Legyen szíve.

– Nekem nincs leányom, méltóságos uram.

– Eh, lári-fári! Velem jön, punktum.

– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet.

– Pedig beteg, nagyon beteg a szegény asszony, s látni akarná édesapját. Tegye meg az én kedvemért.

Az öreg Filcsik sóhajtott. Talán ez volt első sóhajtása, mióta él.

– Melyik asszonyt érti, méltóságos uram?

A hatalmas úr arcán a harag és bosszúság felhője vonult át.

– Ön makacs ember és rosszlelkű, szívtelen; leánya halálán van, s ön megtagadja gyermekét.

– Igenis, kérem alássan.

– Ön a társadalom söpredéke.

– Az bizony nem lehetetlen.

Az ilyen vén csizmadiától sok telik, méltóságos uram!

– Szomorú dolog, hogy egy keresztyén így gondolkozik.

De már ezekre a szavakra a tiszteletes uram is előszedte ékesszólása fegyvereit, hogy Filcsik uramat segítsen meglágyítani s megnyerni a patrónus főispán tervének, ki – úgy látszik – egyenesen ama célból jött, hogy a makacs embert kibékítse Terkával.

Semmi sem használt. Az öreg szilárd és hideg maradt, mint a márvány. Visszapattant róla minden ígéret, minden jó szó. Úgyhogy a gróf dühbe jött, s még fenyegetőzni is kezdett.

– Már így aztán boldogul velem. Fogasson el méltóságod s veressen láncra. Akkor természetesen menni fogok ahová visznek.

A gróf haragja határtalan volt, indulatosan intett kezével, hogy távozzék, s aztán maga is befogatott, kedvetlenül hajtatva haza.

Hogy fog most Teréz előtt megjelenni! A beteg, kit imád, kiért őrjöng, nyögve fog párnáira dőlni, amint megtudja, hogy apja mégsem bocsátott meg neki.

Oh, hogy a nők olyan bolond szeszélyesek! Nem tud valami egyebet kívánni. Divat-boltok ezer tündér csecsebecséiből, az ékszerek kirakataiból mind elővarázsolná egy mosolyáért. Hanem az jut eszébe, hogy azt a vén konok csizmadiát teremtse elő neki őméltósága. Bizony bolond gusztus, s még azonfelül teljesíthetetlen, mert az az ember nem jő elevenen ide.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott selyempárnái közt, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést vélt hallani. Félkönyökére emelkedett, sovány kezecskéjét fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a liliomfehér hálóöltönyt. Oh, milyen szép volt így is, amint a bogárfekete szemében tükröző várakozás izgatottságával figyelt, s amint egy-egy közeledő kocsizörgés alig észrevehető örömpírt lehelt a szabályos hosszúdad arcra.

Csak a rab várhatja így a szabadságot, csak a szerelmes lányka az érkező ifjút, csak a szenvedő virág a harmat üdítő csókját.

S kit vár ez a nő?

Egy egyszerű, kék aba-posztóba öltözött, szurtos alakot, ki azt fogja mondani annál a fényes pompás ágynál: „leányom!”
A világ minden pompájával el van árasztva, parancsát szolgák lesik, betegsége kórjeleire orvosok ügyelnek, mindene van, mit szeme-szája kíván, csak az egészség hiányzik, s még valami!

A szeretet.

A gróf kétségbe van esve betegsége miatt, ott virraszt ágya mellett, haját tépi fájdalmában, ha nyögni hallja, az istenre emeli öklét s az eget káromolja; de e viharos érzelem szerelmi őrjöngés, mely csak éget, – a betegnek szeretet kell, mely melegítse.

Pompa, fény, ragyogás nem pótolják azt ki!

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom