A sivatagból futhatunk a saját lagúnánkba a brazil nemzeti parkban - VIDEÓ

Dél-Amerika országai olyan meglepetéseket tartogatnak a világutazóknak, amiket aligha lehet feldolgozni ép ésszel. Vegyük például az égig érő pálmaligetes Cocora-völgyet Kolumbiában, a Dél-Patagóniai jégmezőt vagy akár a bolíviai sósivatagot, az Uyunit. Most a brazil Lençóis Maranhenses nemzeti parkról árulunk el pár érdekességet.

A március és szeptember között teljes pompájában megfigyelhető dűnemezőbe ékelődő lagúnák teljesen földönkívüli látványt nyújtanak, nehéz szavakat találni arra a kontrasztra, amit a sivatag és az életet adó víz között van. Ráadásul ez a nevezetesség sokkal kevesebbeket érdekel, vagy legalábbis sokkal kevesebben tudnak róla, mint ahányan Rio de Janeiróba látogatnak, az Amazonason csorognak le vagy Iguaçu vízeséshez kirándulnak.

A parkhoz legközelebb eső nagyváros São Luis, ami első ránézésre akár Portugáliában is lehetne, rengeteg azulejo csempés háza miatt.

Lençóis Maranhenses — mit is jelent ez a szóösszetétel? A „lençóis” portugálul annyit tesz: lepedő. Ez pedig arra utal, hogy a különleges hely madártávlatból éppen úgy néz ki, mintha frissen húzott lepedő gyűrődne egy vízágyon. A Maranhenses Maranhão tartományt jelöli.

A drámai látványt két folyónak köszönhetjük: a Parnaíba és a Preguiças vizet szállít az Atlanti-óceánba, de üledéklerakódások keletkeznek és a száraz évszakokban a nagy szél mindezeket visszaszállítja a szárazföld belsejébe. Ezért a roppant homokdűnék. Az édesvizű tavacskák, lagúnák az esővíz gyűjtésével formálódnak és nem is tudnak kiszáradni, tekintve, hogy a homok alatt masszív sziklaréteg húzódik. Júliustól szeptemberig a legszebb a táj. Két valódi falut is találni a dűnék között, ha valaki több napra maradna, akkor Atins vagy Caburé falvakban lesz rá lehetőség.

Mivel elég bonyolult a park megközelítése, ezért tömegre nem kell számítani. Akár saját saját lagúnája is lehet a szerencsés utazónak.