Whiskey, nem whisky

A whiskyt mint italt valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Készülhet gabonából, de akár kukoricából vagy malátából is. Ezeket a különböző fajtákat sokszor még keverik is egymással a lehető legkülönlegesebb ízhatások elérése érdekében. Ennek az italnak a története igen messzire nyúlik vissza. Az idők folyamán számtalan változata, főzési módszere és érlelése alakult ki, nem csoda tehát, hogy napjainkra nemcsak az egyik legnépszerűbb rövidital, de az egyik legnagyobb kultusszal rendelkező is.

Mi sem érzékelteti jobban jelentőségét, mint hogy az idők folyamán számos legenda látott napvilágot eredetét illetően. Az egyik ilyen legenda szerint például maga Szent Patrik, Írország védőszentje volt az, aki feltalálta még valamikor az első évezredben. Azóta már természetesen tudjuk, hogy ez nem így történt, és az ital, amelyet ma whiskyként ismerünk, valamikor 1490 környékén terjedt el Íroroszág és Skócia területén, ahonnan aztán később világhódító útjára indult. A skót és ír telepesek kivándorlásával ugyanis a whiskyfőzés tudománya is megérkezett az új világba, és szinte rögtön tekintélyes piac épült ki köré. Itt azonban nem állt meg a terjeszkedés, hiszen a 20. század elején a whiskyfőzés utat talált még Japánba is.

Mára már ismerünk kevert whiskyt, ír whiskyt, amerikai whiskyt, bourbont és scotchot, ezeket pedig – a scotchot leszámítva – legalább egy tucat országban állítják elő a legkülönfélébb alapanyagok felhasználásával és a legkülönfélébb érlelési technikákkal.

Nehéz mai fejjel elhinni, de a whisky szó az angol nyelvben is jövevényszó csupán. Az ital megnevezésére kezdetben – ahogy a középkorban minden alkoholos italra – a latin aqua vita kifejezést használták. Ezt aztán természetesen a skótok és az írek is átültették saját nyelvükre. A whisky szó mint olyan, így az ír uisce beatha és a skót uisge beatha szavak összevont alakjából usquebaugh rövidült alakból került át az angol nyelvbe.

A 18. századra aztán a név meghonosodott, azonban már ekkor is két írásmódot ismertek rá. Bizonyos körökben a két változatnak eltérő jelentést is tulajdonítanak, így az amerikai és az ír italokra csak whiskey, míg a skót, illetve kanadai italokra csak whiskyként lehet hivatkozni.

Ami az igazi szakértők véleményét illeti, jelen állás szerint a kétféle betűzés nem több nyelvi különbségnél a brit, valamint az amerikai angol között. Persze voltak, akik a két írásmódot az idők folyamán marketingcélokra használták, megkülönböztetve magukat a konkurenciától. Általánosságban azonban elmondható, hogy egy ország gyártói többnyire egyfajta írásmódot alkalmaznak az ital megnevezésére, azonban egyik írásmód használatával sem hibázunk. Amennyiben egy bizonyos whiskymárkáról írunk, úgy illendő minden esetben a márka által használt betűzést megtartani.

Sokan szeretik a whiskyk karakteres, füstös és komplex ízét, azonban kevesen vannak, akik fel is lázadnának értük. Pedig közel sem lenne példa nélküli. Pennsylvania államban Alexander Hamilton kormányzó úgy döntött még 1791-ben, hogy megadóztatja ezt az isteni italt. Az ekkor többségében skót és ír telepesekből álló lakosság azonban zsigerből utasította el az új adót. Erre minden okuk megvolt, hiszen nemcsak fogyasztani szerették az italt, de a megélhetésükhöz is komolyan hozzájárult. A whisky magas alkoholtartalma miatt kevésbé volt romlandó, így a hosszú szállítást is jobban bírta, mint a kor másik népszerű itala, a sör. Ennek okán számos földműves maradék gabonájából whiskyt készített, amelyet aztán tovább tudott adni az ország minden tájára, hiszen a hordókat könnyebb és költséghatékonyabb volt szállítani a hegyeken át, mint a nyers gabonát. 1794-ben aztán a lakosság fellázadt, és az adó visszavonását követelte. A helyzet és a harcok komolyságát jelzi, hogy az akkori elnök, George Washington végül katonákat vezényelt a lázadások letörésére. A törvény sem élt azonban sokkal tovább, mint a lázadás, 1802-ben végül visszavonták.

Masataka Taketsuru és felesége, Rita Taketsuru

Fotó: Wikipedia

Sokak szerint a skót whiskyhez legközelebb a japán whiskyk állnak, és ennek jó oka van. Habár az új világot előbb hódította meg ez az ital, a 20. században az addig zárkózott Japánban is meghonosodott a whiskyfőzés művészete. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint egy fiatal diáknak, Masataka Taketsurunak, aki az 1900-as évek elején elhatározta, hogy Skóciába látogat. Itt aztán meg is tanulta a whiskyfőzés minden fortéját, elvett egy skót lányt, hazatérve pedig saját főzdét alapított, amelynek a Nikka nevet adta. A Nikka pedig azóta is az egyik legnagyobb és legmeghatározóbb japán whiskygyártó a világon. Sokat elárul a japán whiskyket övező tiszteletről, hogy ez az egyetlen olyan fajta, amelyre annak ellenére szokták alkalmanként a scotch nevet használni, hogy nem Skóciában készül.

Habár kezdetben az érlelés nem volt feltétlen része a whiskykészítésnek, mára már ez megváltozott. A whiskyt világszerte általában minimum három évig érlelik tölgyfahordóban palackozás előtt. Ez annyira bevett szokás lett napjainkra, hogy az Európai Unióban például külön törvény mondja ki, hogy csak azt az italt lehet whiskynek nevezni, amelyet minimum három évig hordóban érlelnek.

Az érlelésnek azonban van egy hozadéka. A folyamat során az ital nagyjából két százalékot veszít az eredeti térfogatából. Ezt a két százalékot szokták a főzdében dolgozók az angyalok jussának nevezni. Ez a jelenség egyébként nem egyedülálló, a párolgási veszteség ugyanígy megfigyelhető más érlelésen áteső italok, mint a brandy vagy a konyak esetében is.

1830-ban – mondhatni – a whisky a csúcsra ért, legalábbis ami az elfogyasztott mennyiséget illeti. Ekkor ugyanis a statisztikák szerint Amerikában 1,7 üveg whisky jutott egy főre hetente. Ez nagyjából 88 üveg whiskyt jelentett per fő egy évben. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy később megfogant az alkoholtilalom gondolata az Egyesült Államokban.

Ilyen mértékű fogyasztással szerencsére napjainkban nem kell számolni, mindazonáltal közel sem lehet a whisky népszerűségét lebecsülni. Egyik őshazájában, Skóciában például a kész whiskyk több mint 90 százaléka exportálásra kerül. Ezt a szám kontextusba helyezve annyit tesz, hogy Skóciából minden másodpercben 42 üveg whiskyt exportálnak a világ más tájaira. Főleg Franciaországba, hiszen napjainkra már nem az Egyesült Államok lakossága, hanem a franciák fogyasztják a legtöbb whiskyt lakosságarányosan.

Sok ember élete ráment már az alkoholra, azonban inkább a fogyasztására, mintsem a receptjére. Jack Daniel, azaz Jasper Newton Daniel nevét a whiskey-rajongóknak nem kell bemutatni, azonban halála körülményeit övező legenda már valószínűleg kevésbé ismert. Az öreg Daniel már jólmenő főzdét vezetett élete végén, amikor egy nap elfelejtette széfjének a kombinációját.

A legenda másik szereplője meglepő módon egy széf

Fotó: Wikipedia

Ez természetesen már csak azért is bosszantotta az öreget, mert a széfben volt a híres whiskey-receptje is. Sok sikertelen próbálkozás után Jack Daniel végül dühében belerúgott a széfbe, amitől aztán eltört a lába. A seb – ahogyan ebben az időben sokszor – elfertőződött, amit Daniel szervezete már nem tudott legyőzni, így végül belehalt a sérülésbe. Amilyen szatirikusnak hangzik ez a történet, annyira nincsen rá kézzelfogható bizonyíték, sőt, a legújabb életrajzkutatások épphogy maguk alá temetik a legendát. Ezek alapján ugyanis a széfbe rúgás és Daniel halála között nem napok és hetek, hanem évek teltek el. Mindenesetre igaz vagy sem, a legenda még ma is tartja magát.