Egészség
ADHD-s mesehősök
Interjú Virágh Hajnalka Neurofeedback trénerrel és ADHD Életmód tanácsadóval és terapeutával
- Kik az ismert ADHD-s mesehősök és filmhősök?
- Sokan nem tudják, de számos népszerű karakter visel magán ADHD-jegyeket, még ha ezt a mesékben nem is nevezik nevén. Ilyen például Piroska, aki elindul az úton, de elkalandozik, vagy Tigris a Micimackóból, aki lendületes, impulzív, nehezen áll meg. A mai filmekben Agymanók Riley-ja is mutat ADHD-ra utaló jellemvonásokat: intenzív érzelmei vannak, gyors hangulatváltásai. A LEGO-kaland főhőse, Emmet, illetve a Vaiana című film bátor és kitartó hősnője is sok ADHD-s gyermeknek lehet példakép.
És persze ott van Hiccup (Hablaty) az Így neveld a sárkányodat sorozatból – nem illik a skatulyákba, mégis megtalálja a saját útját.
Az ilyen történetek, mesék, rajzfilmek, játékfilmek kinek és miben tudnak segíteni: az ADHD-snak vagy inkább a környezetének? Az ADHD-s számára nagyon nagy teher lehet az is, amikor látja, hogy mások könnyebben boldogulnak, ő pedig sokszor úgy érzi, el van zárva valamitől, ami mindenki másnak sikerül. Ilyenkor érezhet akár irigységet is. Hogy lehet támogatni ilyen helyzetekben?
- Mindkét félnek segíthetnek ezek a történetek. Az ADHD-s gyerekek számára ezek a történetek tükröt tartanak: „Nem vagyok egyedül. Lehetek különc, de mégis szerethető.” A környezet pedig empátiát tanulhat: látja, milyen az, amikor valaki máshogy működik, de mégis értékes. Fontos azonban a szülői, pedagógusi beszélgetés, hogy ne torz kép alakuljon ki, például, hogy a túlmozgás „vicces” vagy „bájos”, miközben az illető szenved tőle.
- Önnek vagy a lányának vannak kedvenc ADHD-s mesehőseik?
- Igen, Kamilla lányommal mindig közel állt hozzánk Merida, a bátor, aki nem akar másoknak megfelelni, hanem a saját útját járja. Számára ő egy fontos női karakter volt, aki kócos hajjal, heves érzelmekkel is lehet hős. Ráadásul végül Merida bátorságának köszönhetően a közösség is fejlődik: egy régi, megkövült szokást írnak felül, ami mindenkinek felszabadulást és megnyugvást hoz. Ez ADHD-s szemmel különösen erőt adó történet – azt üzeni, hogy egy másképp gondolkodó ember is lehet pozitív változás katalizátora. Sokan magukra ismerhetnek ebben a történetben: az anyák, akik folyton próbálják a lányaik minden hibáját kijavítani – és aztán eljön az a pillanat, amikor a kocka fordul, és a gyermekük mondja vissza ugyanazokat az „okos megjegyzéseket”. Ez megható és tanulságos pillanat, amikor felismerhetjük: a gyerekeink is tanítanak minket – elfogadásra, önreflexióra, megértésre. Ez a jelenet felvet egy fontos kérdést: nekünk hogy esne az a rengeteg intelem, amit naponta százszor ismételünk a gyerekünknek? Lehet, hogy az üzenet ötöde is elég lenne, és ezzel nemcsak őt kímélnénk, hanem a hatékonyságunk is nőne.
- Az ADHD-s nagyon nehezen tudja kezelni a sikert és a kudarcot. Mi ennek az oka, és hogyan lehet támogatni, hogy egyik se nyomja agyon, ne blokkoljon le, ne rontson el direkt egy lehetőséget a szorongás miatt?
- Az ADHD-s gyerekek agya érzékenyebb a jutalmazásra és visszajelzésekre, gyakran fekete-fehérben gondolkodnak: vagy 100%-os siker, vagy teljes bukás. Ezért is fontos a fokozatosság, a részfeladatok elismerése, és hogy megtanítsuk őket: a hiba nem veszély, hanem a tanulás természetes része. Nem baj, ha hibázunk – sőt, ezek kijavítása visz előre, ezekből tanulunk a legtöbbet. A kudarc nem vég, hanem állomás.
Nálunk a sok iskolai kudarc után úgy éreztem, szükség van egy „sikerinjekcióra”. Tudtam, hogy a lányomnak nagyon jó a nyelvérzéke, régóta tanul németül, és a jegyei nem a tudását, hanem inkább a tanár-diák kapcsolat feszültségeit tükrözték. Ezért beírattam egy nyelvvizsgára, ahol olyan értékelők figyelték őt, akiknél tiszta lappal indulhatott. Reggel még mi voltunk a világ legrosszabb szülei. Délután, a vizsga után viszont elhatározta, hogy jövőre angolból is megismétli. Ez az élmény újraépítette az önbizalmát. Néha szülőként nem elég várni, hogy jöjjön egy siker – nekünk kell megkeresni és megteremteni azt a helyzetet, ahol a gyerek valóban meg tudja mutatni, mire képes.
Ez gyakori – és érthető. Ha egy ADHD-s gyerek látja, hogy másoknak elsőre sikerül, ami neki csak sokadszorra, frusztrálódik. Az irigység természetes érzés, amit nem szégyellni kell, hanem felismerni és átalakítani. Ebben segíthet az a szemlélet is, hogy ez a kettősség az ADHD-s személyen belül is ott van: valamiben elképesztően tehetséges, másban viszont nehézségei lehetnek. Ha ezt belső sokszínűségként látja, könnyebb nem másokhoz mérnie magát, hanem saját fejlődési ívéhez.
- Az ADHD-s kudarcai, nehézségei miatt nehezebben kap bizalmat, támogatást kívülről, még abban is, ami menne neki. Hogyan tudja áttörni ezeket a falakat, és meggyőzni a lehetséges támogatókat, hogy attól még, hogy valami nem megy annyira, másban remekelhet? A szülő tud ebben segíteni, ha tartja a kapcsolatot az edzőkkel, tanárokkal, vagy nem szerencsés, ha a gyermek vagy fiatal feje fölött beszélnek a felnőttek?
- A környezet gyakran csak a problémát látja, nem a rejtett értékeket. A szülő itt kulcsszereplő lehet, de fontos, hogy ne a gyerek feje fölött intézze a dolgokat. Inkább híd legyen: tanítsa meg a gyereket arra, hogyan képviselje magát, és támogassa őt ebben. Az edzőkkel, tanárokkal való kapcsolattartás során nem baj, ha a gyerek tud róla, és ő is részt vesz a kommunikációban.
- Az sem ritka, hogy az ADHD-s gyerek sikeres lesz valamiben, miközben a környezet csak a kudarcos, „fárasztó” oldalát ismerte. A környezet ilyenkor irigykedik, piszkálódik, sőt van, amikor úgy érzik, becsapta őket. Hogyan tudja jól kezelni az ilyen helyzeteket? Mi kell ahhoz, hogy magában helyre tudja tenni és jól tudjon kommunikálni?
- Ez, sajnos, sok ADHD-s fiatal története. Végre kiemelkedik valamiben, de a többiek nem tudják hova tenni. Ilyenkor az önismeret és a belső stabilitás a kulcs. Fontos, hogy legyen kivel megbeszélni: egy szülő, mentor, barát, aki megerősíti abban, hogy ez az ő saját sikere, és nem kell bocsánatot kérnie érte.
- Mennyire könnyű a hibákról beszélgetni az ADHD-s gyerekkel? Például hogy most irigy, vagy valamiben nincs igaza, vagy lehet, hogy nagyon akar valamit jól csinálni, de még így sem jó? Mi kell ahhoz, hogy ezekről is lehessen beszélni, úgy, hogy ne érezze igazságtalannak?
- Nagyon fontos kérdés – és – őszintén szólva – nem könnyű. Az ADHD-s gyerekek (és felnőttek) gyakran hiperérzékenyek az igazságtalanságra, és könnyen magukra veszik a kritikát, még akkor is, ha szeretettel mondjuk. Mivel sokuk már többször megtapasztalta, hogy „valami nem sikerült jól”, vagy mások gyorsabban, könnyebben boldogulnak, kialakulhat bennük egy védekező reflex: már azelőtt visszavágnak, mielőtt bármi elhangzana. Ezért az a kulcs, hogy ne a hibát „leplezzük le”, hanem egy biztonságos kapcsolatban fogalmazzunk meg egy közös célhoz vezető irányt. Nem azt mondom: „Ez így rossz!”, hanem: „Látom, mennyire szeretnéd jól csinálni. Segíts kitalálni, hogyan lehetne még jobb.”
Vagy: „Én is voltam már úgy, hogy nagyon akartam valamit, és mégsem ment. Szerinted mi lehetett a gát?” A másik kulcs az időzítés. Nem a heves pillanatban kell hibáról beszélni, hanem utólag, egy nyugodt, kapcsolódó helyzetben. Például séta közben, rajzolás alatt, vagy közös autózásnál – amikor nem kell egymás szemébe nézni, és nincs „kihallgatásérzés”. És végül: fontos, hogy ne címkét adjunk, hanem helyzetet írjunk le. Ne azt mondjuk, „Most irigy vagy”, hanem: „Nehéz lehet úgy érezni, hogy valami másnak megy, neked pedig még nem. Tudod, hogy nekem is volt ilyen érzésem?” Ez nem gyengeség, hanem emberi érzés, és ha erről beszélhetünk, az csökkenti a feszültséget, nem növeli. Amikor az ADHD-s gyerek azt érzi, hogy nem elítéljük, hanem értjük, akkor megnyílik. És akkor a hibák már nem sebek, hanem tanulási lehetőségek lesznek.
- Van-e még olyan téma, ami idekívánkozik, de még nem említettük?
- Igen. Az ADHD nem „probléma”, hanem más idegrendszeri beállítódás. Nem azért kell „kezelni”, hogy normális legyen a gyerek, hanem hogy kibontakozhasson. A mese, a sport, a zene, a természet – ezek mind kulcsok lehetnek hozzá. És talán a legfontosabb: a siker nem azonnal, de megtörténik.
