Tényleg halálos az emberekre nézve, ha sós vizet isznak?

Ha meg akarjuk érteni ennek az okát, ahhoz tudnunk kell, hogy mennyi sót tartalmaz a tengervíz, és hogyan működik a vesénk.

Az óceánok és tengerek sótartalma jelentősen eltérhet, nagy általánosságban egy liter tengervíz körülbelül 32-37 gramm sót tartalmaz. Ez nagyjából hat-hét teáskanálnak felel meg, és talán mondani sem kell, hogy jóval több, mint az egészségügyi szakemberek által javasolt referenciaérték. Az Egészségügyi Világszervezet iránymutatása szerint például egy felnőtt embernek kevesebb, mint napi öt gramm sót kéne fogyasztania naponta ahhoz, hogy elkerülje a túlzott sófogyasztással járó magas vérnyomást és az emiatt kialakuló szív- és érrendszeri betegségeket.

A túlzott sófogyasztás hosszú távon valóban káros az egészségre, 35 gramm só egyszeri elfogyasztása csak nagyon szélsőséges esetben járhat halálos következményekkel – mindaddig, amíg van a közelben elegendő mennyiségű ivóvíz is. Utóbbi azért kulcsfontosságú, mert a vesénk, ami a vér sótartalmának egyensúlyáért felel, egy liter vizelettel nem tud annyi sót kivonni a szervezetünkből, amennyi sót egy liternyi tengervízzel beviszünk, így ha kizárólag sós vizet fogyasztunk, azzal csak egyre növeljük a vérünk sótartalmát.

Ennek következtében a veséink magasabb fordulatszámra kapcsolnak, és annak érdekében, hogy megszabaduljanak a sótól, elkezdik felhasználni a szervezet vízkészleteit, ami kiszáradáshoz, végső soron pedig halálhoz is vezethet.

Érdekes, hogy miközben a sós víz kizárólagos fogyasztása az emberrel akár néhány nap alatt végezhet, bizonyos élőlények megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez, és képesek felhasználni a tengervizet. Számos madárfajnak, így például a pingvineknek, sirályoknak, albatroszoknak és pelikánoknak „beépített” sótalanító rendszerük van, amely a veséjüknél jóval hatékonyabban képes kiválasztani a sót a vérükből. A sómirigyek által kiszűrt klór- és nátriumionok a madarak szeme és csőre közötti mirigyben tárolódnak el, majd az orrlyukaikon keresztül távozik. A madarakon kívül néhány tengeri emlősnél, így bizonyos bálna, fóka- és oroszlánfókafajoknál is megfigyelték, hogy a jóval hatékonyabban működő veséik miatt képesek tengervizet inni, ugyanakkor ezek az állatok a vízigényüket jellemzően máshonnan (például az elfogyasztott halakból vagy hóból) fedezik.

Miért sós a tengervíz és miért nem a Balaton?

Az Egyesült Államok földtani hivatalának (US Geologycal Survey) magyarázata szerint a tengerek sótartalmáért elsősorban az esővíz a felelős. Mivel az esővíz enyhén savas kémhatású, így képes kioldani a kőzetekből a sókat és ásványi anyagokat, amelyek aztán oldott állapotban, ionokként kerülnek be a folyóvízbe, onnan pedig a tengerekbe és óceánokba. Bár az oldott nátrium- és kloridionok egy részét a tengerben élő organizmusok felhasználják, a nátrium-klorid (avagy hétköznapi nevén konyhasó) hosszú távon felgyülemlik a vízben, sóssá változtatva a tengerek vizét.

A kutatók egy ideje arra is rájöttek, hogy az óceánokba nem csak felülről, hanem alulról is áramlik a só úgynevezett hidrotermális nyílásokon keresztül, amelyekből az óceáni kéregben feloldódott ásványi anyagok jutnak a vízbe.

Bár a tavakba szintén bekerülnek az oldott ásványi anyagok, ugyanakkor mivel ezeknek a vizeknek van elvezetésük, így a sók nem tudnak felgyülemleni bennük. Kivételek azért akadnak, hiszen a világon számos olyan tó létezik, amelyik nem rendelkezik elvezetéssel vagy valamilyen más okból sósabb a vize. Sós vizű tavakat szinte minden országban találhatunk, talán a legismertebb ilyen típusú állóvíz az Izrael és Jordánia határán található Holt-tenger, a közép-ázsiai Kaszpi-tó (avagy Kaszpi-tenger), valamint az amerikai Nagy-sóstó, amiről Utah állam fővárosa, Salt Lake City is kapta a nevét.