Vélemény és vita
Gulag-szindróma
A Gulag megroppantotta a nemzet szolidaritását, hitehagyottságot eredményezett, és megkísérelte a szellem internálását is
A szindróma tünetcsoportot jelent. A Gulag-szindróma azt a lelki és fizikai állapotot mutatja, amelyet leginkább a kiszolgáltatottság, az emberi méltóság és szabadság teljes lábbal tiprása jelez. Jelenti az egész szocialista világrendszerre jellemző önkényes és csoportos megbélyegzést, fogságba vetést, internálást, kényszermunkára hurcolást, kitelepítést, legrosszabb esetben meggyilkolást. A Gulag kifejezés Oroszországból ered, és szimbolikusan tartalmazza az egész birodalomban létező több ezer láger összességét. Köztük a koncentrációs, kényszermunka-, „átnevelő-” és megsemmisítő jellegű táborokat. A Gulag Oroszországban és a Szovjetunióban jellemző módon a hatalom megszerzéséért, majd később a megtartásáért folytatott harc eszköze volt. Politikai eszköz és gazdasági vállalkozás is. A második világháború után e kiterjedt lágervilághoz csatlakoztak a „hadifogoly”táborok, amelyekben a fogságba esett katonákon kívül milliónyi német, magyar és más nemzetiségű civil is raboskodott.
Magyarországon a Gulag-szind-róma első pillére szorosan összefügg a háborús vereséggel, a szovjet megszállással. E tünetcsoport eleme a „malenkíj robotra” hurcolás, megbélyegzés, megalázás, kirablás, megerőszakolás, a zsákmányszerzés, a bosszú. Ez a nagy keleti birodalom és katonáinak egyik „felszabadító teljesítménye”. A kommunizmusnak ehhez kevés köze volt, de mivel ez a birodalom a kommunista eszmék világuralmát tűzte ki célul – katonai hódítással is.
A Gulag-szindróma másik pillére magából a kommunista eszméből származik. A marxizmus–leninizmus–sztálinizmus ugyanis nemcsak teljes társadalmi osztályok, ellenségesnek minősített csoportok, személyek, de egész népek „átnevelését”, „mobilizálását”, kényszermunkára hurcolását, áttelepítését vagy megsemmisítését is helyénvalónak tekintette és alkalmazta. A proletariátus diktatúrája (Marx), vagyis a párt terrorja (Lenin–Sztálin), kulturális forradalma (Mao) több tízmilliónyi áldozatot szedett világszerte.
A Gulag-szindróma harmadik pillére az etnikai elvben fogható meg. Elképesztő embertelenséggel hurcoltak lágerekbe magyarokat, lengyeleket, litvánokat, telepítettek több ezer kilométerre tatárokat, csecseneket, koreaiakat. A felsorolás végtelennek tűnne. Ezzel együtt is a Gulag rabjainak többsége orosz nemzetiségű volt.
A Gulag a terror jelképe. Lenin dekrétuma a vörösterrorról már tartalmazta a koncentrációs táborok felállítását. Árulkodóbb egy jelentés 1921-ből: „A börtönök túl vannak terhelve, de nem burzsujokkal, hanem munkásokkal és parasztokkal.” És ez így lesz mindvégig, minden kommunista vezetésű országban. Ez a legvéresebb paradoxon a világtörténelemben: a proletariátus nevében fenntartott hatalmat csak az ellenük (is) fenntartott véres terror garantálta. Nincs cinikusabb vélemény, mint ami a szovjet kommunista párt kongresszusán elhangzott, s aztán érvényesült a gyakorlatban: „Ha végrehajtjuk a bíróság által kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás érhető el, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növelné a szociális biztonságot.”
A Gulag-szindrómával a magyarság a szovjet megszállással együtt szembesült. De nemcsak a szovjet katona, hanem az árnyékában megjelenő magyar kommunista révén is. Ez az ötödik hadoszlop állította össze a Gulagra hurcolandók listáját, ez gyilkolt embereket halomra a kaotikus helyzetben (Gyömrő), ez kezdte meg a hatalmi leszámolást saját elvtársai között már 1945 februárjában (Demény Pál), és folytatta 1949-ben (Rajk) és az 1956-os forradalom után is (Nagy Imre). A szovjet megszállás árnyékában a magyar kommunisták teremtették meg a mindennapi fenyegetettség érzését, a félelem és kísértés világát. És a magyar Gulagot is. Nem esett nehezükre: legtöbben a Szovjetunióból érkeztek, magukkal hozva a Gulag-szindrómát előidéző politikai gyakorlatot. Ennek alapja a néppel szembeni mély bizalmatlanság, ebből kifolyólag a terror mindenhatóságába vetett hit. Emelkedettebben, hogy a világot egyetlen eszme hivatott irányítani, mert az a legmagasabb rendű, ez pedig a sajátjuk. Hogy ez a tökéletes társadalom jövőbe vetített utópiája, ködös prófécia, nem gondolkodtatta el őket. A lényeg a hatalom volt.
A Gulag-szindróma áldozatai a „népítéletekben”, oroszországi és magyarországi lágerekben meggyilkoltak, az Andrássy út 60.-ban és más ÁVO-bázisokon, a magyar internáló-, munka- és megsemmisítő táborokban (Recsk) elhunytak, a börtönökben meghaltak, a koncepciós perekben, forradalom utáni megtorlásokban halálra ítéltek és kivégzettek. Ugyanide kell számolnunk a Csehszlovákiába deportált magyarok tízezreit (Szudéta-vidékre), a Kárpátaljáról elhurcolt több tízezernyi magyart, a Bácskában legyilkolt magyarokat és a Romániában a Duna-deltába és egyéb táborokba hurcoltak sokaságát is.
A Gulag-szindróma áldozata a mártírok mellett az emigráltak sokasága, a félelemben, megaláztatásban, meghunyászkodásban élő több generáció. A „kulákok”, földönfutóvá tett parasztok, az értelmes munkától megfosztottak, a B-listázottak, a tervgazdálkodás irracionalitásában felőrlődők, a származásuk miatt meggyötörtek, kényszerlakhelyre hurcoltak. De a kommunista Gulag-világ legnagyobb áldozata maga a nemzet volt, az a morális hanyatlás, amely felerősítette és gerjesztette az emberben meglévő olyan tulajdonságokat, mint a gyávaság, önzés, kapzsiság, csalhatatlanság. Amely megroppantotta a nemzet szolidaritását. Amely hitehagyottságot eredményezett és amely megkísérelte az emberi szellem internálását is. Ért is el sikereket e téren. Ez az, ami a Gulag-szindróma és a kommunizmus legmegdöbbentőbb hagyatéka. Jellemző módon hitet és helytállást leginkább a Gulag áldozatainak sorsából meríthetünk, azoktól, akik meg tudták őrizni emberi méltóságukat, szuverenitásukat az embertelen körülmények közepette is. Akik hosszú évekig számolták a napokat, aztán a hónapokat, éveket. Számolták a holtakat, remegtek egy tál meleg kásáért, éjjelente dideregve, összeszorított fogakkal a Himnuszt énekelték, s elmulasztottak annyi örömöt, életet. S még az az elégtételük sem volt, hogy a gazemberek még e világon megbűnhődjenek.
Magyarországon a Gulag-szind-róma első pillére szorosan összefügg a háborús vereséggel, a szovjet megszállással. E tünetcsoport eleme a „malenkíj robotra” hurcolás, megbélyegzés, megalázás, kirablás, megerőszakolás, a zsákmányszerzés, a bosszú. Ez a nagy keleti birodalom és katonáinak egyik „felszabadító teljesítménye”. A kommunizmusnak ehhez kevés köze volt, de mivel ez a birodalom a kommunista eszmék világuralmát tűzte ki célul – katonai hódítással is.
A Gulag-szindróma másik pillére magából a kommunista eszméből származik. A marxizmus–leninizmus–sztálinizmus ugyanis nemcsak teljes társadalmi osztályok, ellenségesnek minősített csoportok, személyek, de egész népek „átnevelését”, „mobilizálását”, kényszermunkára hurcolását, áttelepítését vagy megsemmisítését is helyénvalónak tekintette és alkalmazta. A proletariátus diktatúrája (Marx), vagyis a párt terrorja (Lenin–Sztálin), kulturális forradalma (Mao) több tízmilliónyi áldozatot szedett világszerte.
A Gulag-szindróma harmadik pillére az etnikai elvben fogható meg. Elképesztő embertelenséggel hurcoltak lágerekbe magyarokat, lengyeleket, litvánokat, telepítettek több ezer kilométerre tatárokat, csecseneket, koreaiakat. A felsorolás végtelennek tűnne. Ezzel együtt is a Gulag rabjainak többsége orosz nemzetiségű volt.
A Gulag a terror jelképe. Lenin dekrétuma a vörösterrorról már tartalmazta a koncentrációs táborok felállítását. Árulkodóbb egy jelentés 1921-ből: „A börtönök túl vannak terhelve, de nem burzsujokkal, hanem munkásokkal és parasztokkal.” És ez így lesz mindvégig, minden kommunista vezetésű országban. Ez a legvéresebb paradoxon a világtörténelemben: a proletariátus nevében fenntartott hatalmat csak az ellenük (is) fenntartott véres terror garantálta. Nincs cinikusabb vélemény, mint ami a szovjet kommunista párt kongresszusán elhangzott, s aztán érvényesült a gyakorlatban: „Ha végrehajtjuk a bíróság által kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás érhető el, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növelné a szociális biztonságot.”
A Gulag-szindrómával a magyarság a szovjet megszállással együtt szembesült. De nemcsak a szovjet katona, hanem az árnyékában megjelenő magyar kommunista révén is. Ez az ötödik hadoszlop állította össze a Gulagra hurcolandók listáját, ez gyilkolt embereket halomra a kaotikus helyzetben (Gyömrő), ez kezdte meg a hatalmi leszámolást saját elvtársai között már 1945 februárjában (Demény Pál), és folytatta 1949-ben (Rajk) és az 1956-os forradalom után is (Nagy Imre). A szovjet megszállás árnyékában a magyar kommunisták teremtették meg a mindennapi fenyegetettség érzését, a félelem és kísértés világát. És a magyar Gulagot is. Nem esett nehezükre: legtöbben a Szovjetunióból érkeztek, magukkal hozva a Gulag-szindrómát előidéző politikai gyakorlatot. Ennek alapja a néppel szembeni mély bizalmatlanság, ebből kifolyólag a terror mindenhatóságába vetett hit. Emelkedettebben, hogy a világot egyetlen eszme hivatott irányítani, mert az a legmagasabb rendű, ez pedig a sajátjuk. Hogy ez a tökéletes társadalom jövőbe vetített utópiája, ködös prófécia, nem gondolkodtatta el őket. A lényeg a hatalom volt.
A Gulag-szindróma áldozatai a „népítéletekben”, oroszországi és magyarországi lágerekben meggyilkoltak, az Andrássy út 60.-ban és más ÁVO-bázisokon, a magyar internáló-, munka- és megsemmisítő táborokban (Recsk) elhunytak, a börtönökben meghaltak, a koncepciós perekben, forradalom utáni megtorlásokban halálra ítéltek és kivégzettek. Ugyanide kell számolnunk a Csehszlovákiába deportált magyarok tízezreit (Szudéta-vidékre), a Kárpátaljáról elhurcolt több tízezernyi magyart, a Bácskában legyilkolt magyarokat és a Romániában a Duna-deltába és egyéb táborokba hurcoltak sokaságát is.
A Gulag-szindróma áldozata a mártírok mellett az emigráltak sokasága, a félelemben, megaláztatásban, meghunyászkodásban élő több generáció. A „kulákok”, földönfutóvá tett parasztok, az értelmes munkától megfosztottak, a B-listázottak, a tervgazdálkodás irracionalitásában felőrlődők, a származásuk miatt meggyötörtek, kényszerlakhelyre hurcoltak. De a kommunista Gulag-világ legnagyobb áldozata maga a nemzet volt, az a morális hanyatlás, amely felerősítette és gerjesztette az emberben meglévő olyan tulajdonságokat, mint a gyávaság, önzés, kapzsiság, csalhatatlanság. Amely megroppantotta a nemzet szolidaritását. Amely hitehagyottságot eredményezett és amely megkísérelte az emberi szellem internálását is. Ért is el sikereket e téren. Ez az, ami a Gulag-szindróma és a kommunizmus legmegdöbbentőbb hagyatéka. Jellemző módon hitet és helytállást leginkább a Gulag áldozatainak sorsából meríthetünk, azoktól, akik meg tudták őrizni emberi méltóságukat, szuverenitásukat az embertelen körülmények közepette is. Akik hosszú évekig számolták a napokat, aztán a hónapokat, éveket. Számolták a holtakat, remegtek egy tál meleg kásáért, éjjelente dideregve, összeszorított fogakkal a Himnuszt énekelték, s elmulasztottak annyi örömöt, életet. S még az az elégtételük sem volt, hogy a gazemberek még e világon megbűnhődjenek.