Kultúra
Pontok, foltok és gyönyörű tévutak
Seurat és Signac után nem lehetett folytatni a pointillista festésmódot – Gyors átmenet volt Van Goghtól az olasz futuristákig
Míg az impresszionisták olykor apró ecsetvonásokból álló színfoltokkal, fény-árnyék játékokkal hozták létre a vásznon a valóság illúzióját, a 19–20. század fordulóján felbukkanó számtalan irányzat festészettechnikailag legérdekesebb fejezetének képviselői, a pointillisták optikai trükkel éltek. Nem a palettán keverték ki az egyes színeket, hanem képeiket Michel Eugene Chevreul francia kémikus optikai kutatásainak eredményeire támaszkodva színpontokból építették fel, így a kép tulajdonképpen a látás által jön létre, a szem ugyanis a színes pontok halmazából maga „keveri ki” az adott felület színét.
Ugyanakkor nemcsak a rendkívül fárasztó festészeti technikában hoztak újat Georges Seurat, Paul Signac és társaik, de abban is, hogy ez az első festészeti irányzat, amely immár teljesen szabad az imitáció kényszerétől – tulajdonképpen ők nyitották meg az utat Van Goghon keresztül Picassóig és tovább.
Ezt a rendkívül rövid idő alatt lezajlott festészeti forradalmat mutatja be A pointillizmus útjai (Wege des Pontillismus) című kiállítás a bécsi Albertinában január 8-ig. A határátlépés pár évét jól érzékelteti az első szekcióban kontrasztosan egymás mellé helyezett két kép, Sisley Moret-partja 1885-ből és Jan Toorop három évvel későbbi Gesztenyefás tájképe. Előbbi színfoltokból épül fel, látszanak az ecsetnyomok a vásznon, utóbbi már sűrű pontozással építkezik.
A századfordulós Párizst is megidézi az első Seurat-fal. Az 1891-ben, harmincegy éves korában, tüdőbajban meghalt, stílusteremtő festő az École des Beaux-Artson tanult, a hagyománytiszteletnél azonban jobban vonzotta a kísérletezés, amelyet – szokatlan módon – tudományos kísérletekre alapozott. A tárlaton végigkísérhető, ahogy a kezdeti próbálkozásokból kibontakozik a pointillista (divizionista) festésmód.
Érdekes pillanata a kiállításnak, ahol összeér Seurat és Paul Signac: utóbbinak a Portrieux-i világítótorony című képét Seurat egy hasonló témájú alkotása ellenpontozza, hogy láthatóvá váljék: a szigorú technika rendkívül korlátozott lehetőségein belül is nyílt lehetőség egyéni festésmódra.
Tudjuk, hogy a festő nagy hatással volt Henri Matisse-ra – ő volt az első, aki Matisse-tól képet vásárolt – és André Derainre is: az 1886–87-ben festett Ebédlő figuráinak dekoratív megjelenésében már érezni véljük a Matisse-féle világ előképét. Szép, ahogy megküzd a technikával, hogy érzékeltetni tudja az ablakon át érkező fényt, ugyanakkor láthatóvá válik az is, hogy hol vannak a pointillista festésmód határai: kissé élettelen az életkép.
A mellette lévő falon az ismert pointillista triász harmadik tagja, Pissarro képe látható. A Corot-tanítvány Pissarro – aki pedig Gauguinnek lett mestere – főleg a tájfestésben igyekezett tágítani a stílus határait, 1885-ben még Paul Signackal és Georges Seurat-val állított ki. Ám hamar észlelte, hogy a pontozásos technikával nem oldható meg sok minden, ezért fokozatosan visszatért egy oldottabb festésmódhoz. A tárlaton szereplő, egy angol közparkban készült alkotása már ennek a korszaknak a terméke.
A későbbi, az impresszionizmusból kinőtt irányzatok bemutatása előtt a termekben annak vagyunk tanúi, ahogy mások mellett Henry van der Velde, Signac, Theo van Rysselberghe elmennek a stílusban rejlő lehetőségek határáig, integrálva az impresszionizmus, a japán fametszettechnika és a pointillisták összes tapasztalatát – aztán megtorpannak. Henri-Edmond Cross pedig már egyértelműen Matisse-t előlegezi.
Az új fejezet – a pointillizmus utáni utak – nyitányaként egy Theo van Rysselberghe-szekción haladunk át, hogy megérkezzünk Van Goghhoz.
Aki az 1880-as évek végén egy időre Seurat hatása alá került ugyan, ám az évtized végére világossá vált, hogy az ő temperamentumához nem illik ez a festésmód. Amint megérkezik délre, meg is fogalmazza: „Nem tudom már követni Seurat-t. Eredeti koloristának tartom, akárcsak Signacot, a pointillizmus pedig valóban újat fedezett fel, de ez a technika nem tud univerzális stílussá válni” – írja Van Gogh a kiállításon idézett levelében. A bemutatott néhány kép jól érzékelteti, hogy a festő honnan hová jutott el néhány év alatt.
A századfordulón az alkotók, kitérve Seurat és Signac zsákutcájából, számtalan irányba indultak el. Ez látszik azon a falon, ahol egymás mellett szerepel Vlaminck, Matisse és Delaunay egy-egy képe: a művek 1905–1906-ban készültek, és három út kezdetét jelölik.
A következő terem a futurista szekciót mutatja be: Giacomo Balla és Carlo Carra ismerték Seurat munkáit, csakúgy, mint Boccioni és Severini. Érdekes együtt látni Severini táncosát és Picasso 1901-es Spanyol táncosnőjét. Innen aztán alaposan elkanyarodtak az úttörők: a kiállítást Mondrian és Paul Klee kísérletei zárják.
Talán soha nem volt messzebbre vezető zsákutcája a festészet történetének, mint a pointillistáké.