Elhunyt Juhász Ferenc költő

„Egyre inkább visszakérdez, számon kér ez az elmúlt idő (…) különösen akkor, ha valaki, mint én, egy nemzedékkel felettebbiekkel nőtt együtt fel. Ferenczy Bénivel, Hatvany Lajossal, Kassák Lajossal, Tamási Áronnal, Tersánszky Józsi Jenővel, Vas Istvánnal, Bernáth Auréllal vagy Kodállyal” – mondta Juhász Ferenc egy interjúban néhány évvel ezelőtt, amelyet Jánossy Lajos és Keresztury Tibor Az Utolsó mohikán címmel készített a Litera irodalmi portálnak.

Valóban zavarba ejtő az indulása és mindaz, amit a masszív életmű létrehozása közben átélt. Mert megállásra kényszerít. Átgondolására annak, amit nem szeretünk átgondolni, miközben ítélünk múltról, egymásról, életművekről: hogy hogyan lehetett költőként és emberként végigélni a huszadik századot ebben az országban.

„Tudod te, hogy éltünk? Apámnak a fél tüdejét kivették a tébécé miatt, anyám napszámos és mosónő volt. Én nyolc-tízévesen már arattam és építkezéseken dolgoztam” – mesélte egyszer egy nyári délutánon. Az életéről faggattam. Eleinte úgy tűnt, soha nem fogjuk megérteni egymást. A végén pedig úgy, hogy pontosan értjük egymást – akkor megköszöntem neki, hogy megtanított máshonnan is nézni Magyarországot.

Szó szerint ki kellett harcolnia, hogy továbbtanulhasson. A Márvány utcai Kereskedelmi Iskolába került, ahol rábízták a tanári könyvtár kulcsát. Vonattal járt iskolába, ott olvasta végig a könyvtárból kicsent magyar és világirodalmi klasszikusokat. Először a Diárium közölte verseit, az első kötete 1949-ben jelent meg A szárnyas csikó címmel.

A háború után megváltozott minden: az egykori napszámos gyerek egyetemre mehetett. Szanszkrit-magyar szakra iratkozott be 1946-ban, de tanulmányait egy év múlva megszakította édesapja betegsége miatt. Ahogy a Litera-interjúban mesélte, a szanszkritot „Hamvas Béla és Weöres Sanyi hatására” választotta, akik „állandóan részegek voltak, azzal a különbséggel, hogy Hamvas bírta, Sanyika nem”.
Népi kollégista lett, 1948-ban folytatta egyetemi tanulmányait, 1951-ben, huszonegy évesen Kossuth-díjat kapott az Apám című művéért. A hírt, hogy kitüntetik, Veres Péter közölte vele. „Megveregette a vállam, mint a csikót, kisborjút, és azt mondta: fiam, téged valami öröm ér.”

Azt sem tudta, mit kap. Ahogy mesélte, akkor értesült arról is, hogy egyáltalán létezik a Kossuth-díj. Egyszerre örült és szorongott – a korra jellemző módon 1952-ben az Új versekért nekiesett a kritika, kinevezték imperialista ügynöknek, de 1954-ben, féléves letiltás után mégis megjelent A tékozló ország a Csillagban.

És vele megszületett a költő. Sőt, egy festő és egy grafikus is: Kondor Béla Dózsa-sorozatát, amelyet két évvel később fejezett be, Juhász eposza ihlette. (És ugyanebben az évben, 1954-ben jelent meg Illyés Dózsa-drámája is a Csillagban.)

Az 1956-os forradalmat, ahogy mesélte, Ferenczy Béniék ablakából nézte végig. Azért költözött hozzájuk, mert első felesége, akinek családját a Rákosi-korban kínozták meg mint kulákot, beleőrült a korba, épp a Lipótmezőn kezelték, és nem volt otthon kenyér. A forradalom leverését is itt élték át. Együtt ültek, egy szobában kommunisták, polgári elemek, forradalmárok. „Nem éltünk egymástól késpengével elválasztva” – emlékezett vissza a 2007-es Prima Primissima évkönyvben. November 14-én tudott hazamenni. Másnap legjobb barátja, minden idők egyik legnagyobb magyar szobrásza, Ferenczy Béni agyvérzést kapott.
A konszolidáció után sorra jelentek meg kötetei, 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteményét is kiadták. Megkerülhetetlen lett a magyar irodalomban. Univerzumot teremtett. Nemcsak saját költői nyelvet, de új magyar líranyelvet: Nagy László és Juhász Ferenc kifordította a magyar verset az addigi helyéből.
Pilinszky és Weöres neki mutatta meg azon kéziratait, amelyek nem jelenhettek meg. „Nem voltak merev erővonalak” – mondta a korról a Prima Primissima évkönyvben. Olyannyira nem, hogy miután köztudott volt, hogy Aczél Györggyel jóban van, írótársai őt küldték hozzá követségbe, ha kérni kellett valamit.

Negyven évig volt a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője, tizenöt évig az Új írásé. A rendszerváltás után eleinte egyik lap sem kért tőle kéziratot, majd a Tiszatáj, a Tekintet és az Alföld kezdte közölni. Legutóbbi kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2007 óta írt versprózáiból A végtelen tükre címmel. Minden díjat megkapott, a József Attila-díjtól a kétszer odaítélt Kossuth-díjon át a Művészeti Alap Nagydíjáig, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjéig és a Prima Primissima Díjig. A Nemzet Művésze díjjal is kitüntették legutóbb.

A halálhírét közlő lánya, Juhász Anna a távirati irodának azt mondta, édesapja állapota miatt már egy ideje nem nagyon beszélt, de a halála előtti napon megszólalt, és csak annyit mondott: „Tóth Árpád”. Szerette a nyugatosokat. Ahogy mesélte, az ő korában illett fejből tudni a verseiket.

Juhász Ferencet az Emberi Erőforrások Minisztériuma a saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Kérésének megfelelően a család a Kerepesi temetőben, jó barátja, Ferenczy Béni közelében szeretné örök nyugalomra helyezni.