Bálint Endre és a használt kották

Késői, a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig készült Bálint Endre-munkákból nyílt kiállítás nemrég a Szentendrei Képtárban. Az anyagot, amelynek kurátora Basics Beatrix, 2010-ben vásárolta meg hagyatékból a Ferenczy Múzeum.

Az 1914-ben született művész  – születésének századik évfordulóját tavaly életműtárlattal ünnepelte a Nemzeti Galéria – festőként és grafikusként is jelentős életművet alkotott. Hogy festő lett, azt épp egy nagy szentendreinek, Vajda Lajosnak köszönheti. Bár éveket töltött Vaszary Jánosnál és Aba Novák Vilmosnál mint tanítványuk, eredetileg reklámgrafikusnak készült. A festő akkor szabadult el benne, amikor 1934-ben megismerkedett Vajda Lajossal. 1936-tól már rendszeresen járt Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda Lajos köré csoportosuló fiatal művészek egyike volt, korai korszakát azonban nem nagyon ismerjük, mivel munkáit megsemmisítette.

A háborúban munkaszolgálatos volt. Noha egyes lapjai megmaradtak a negyvenes évekből, a háború utáni életpályaszakasza az igazán jelentős. A Pestre visszatérő művész egyike volt az Európai Iskola alapítóinak, emellett a Szociáldemokrata Párt Dekorációs Osztályának vezetőjeként is bekapcsolódott a képzőművészeti életbe.

Ötvenes évekbeli munkáin a háborús évek iszonyata mellett már az 1947-es párizsi szürrealista kiállítás hatása is érződik, amelynek résztvevője volt. Bálintot, a hatalommal rossz viszonyban lévő Európai Iskola képviselőjét, 1956 novemberében megválasztották a Magyar Képzőművészek Szövetségének titkárává, ami miatt a forradalom után úgy érezte, jó lenne eltűnnie az országból. Noha a magyar képzőművészeti életet bizonyos mértékig felforgató 1957-es Tavaszi Tárlat megrendezésében még részt vett – ez volt az a bizonyos kiállítás, amelynek kapcsán világossá vált, hogy a szocialista rea­lizmus mint kívánatos stílus követhetetlen a továbbiakban –, még abban az évben Párizsba utazott. Ahogy a tavalyi életmű-kiállítás kurátora, Kolozsváry Marianna, a művész barátja egy interjúban mesélte, a kiutazást nem más, mint Aczél György tette lehetővé, aki gyerekként árvaházi társa volt Bálintnak. Állítólag annyira szoros volt köztük a kapcsolat egykor, hogy Aczél minden egyes karácsonyra kapott Bálinttól egy képet. A kor skizofréniájára jellemző, hogy miközben Aczél segítette is az alkotót, ahogy Kolozsváry említi, amikor a festő a hatvanas években hazaérkezett, a tiltott kategóriába tartozott, és ebből később is csak a tűrt kategóriáig jutott. A párizsi évek legnagyobb teljesítménye kétségkívül a Jeruzsálemi Biblia volt: Bálint a 45 egész oldalas színes lap mellett 1250 arany-fekete illusztrációt is készített a műhöz.

Bár a Biblia nagy siker lett, Bálint nem talált otthonra Párizsban – a nyelvet nem tanulta meg, és Vasarelyvel és Hantaïval ellentétben a műkereskedők diktálta szabályokkal sem tudott megbékülni –, ezért 1962-ben hazajött. Számtalan jelentős vászonnal érkezett. A kinti, „koporsó alakú szobában” készült a Vándorlegény útrakél (1959), a Csodálatos halászat (1960), a Népligeti álom (1960), Itt már jártam valaha I–II. (1960), hazaérve pedig konzekvens módon folytatta annak építését, amibe kint belekezdett, ráadásul írni kezdte a visszaemlékezéseit is, amelyek a kor művészeti életéről jelentős források.

A hatvanas években Bálint is megpróbálkozott az új műfajokkal, majd a hetvenes években, amikor legkoloristább korszakába érkezett, asztmát diagnosztizáltak nála, és eltiltották a festéstől. Ekkor tért vissza a kollázs és a montázs műfajához, amelynek első fénykora a műfajt itthon meghonosító Kassáknak köszönhetően a húszas évekre esik.

Basics Beatrix a szentendrei kiállítás kapcsán kiemeli, hogy a korai montázsokhoz képest a késői munkák összetettebbek, sokrétűbbek. A visz-szatérő motívumok között a héber betűs síremlékek, feliratok, kották, Bálint önarcképei, de korábbi műveinek reprodukciói is szerepelnek.

A munkákba belemerülve világossá válik, hogy Bálint a késői alkotásokon nemcsak az ismert motívumokat helyezte mindig új és új kontextusba, de valószínűleg a struktúrák hasonlóságai is izgathatták: megdöbbentő hatása van például annak, amikor egy képen belül a héber betűk és régi kották hangjegyei kerülnek összhangba, vagy egy 1985-ös montázson Picasso arca simul bele a gyanítha­tóan keleti tájba, máshol egy középkori angyalszobor torzója hangzik össze megint csak az öreg kottalapokkal. Megannyi váratlan képzettársítás, pillanatnyi meglátás, analógia: a festményekhez képest, amelyek kidolgozottak, szimbolikájuk pedig egyértelműen felfejthető, a kollázsok és montázsok, valamint a szentendrei falakon látható egyéb alkotások talán segítenek belelátni a Bálint-féle műhelytitkokba. Abba, hogyan „megy” a művész agya, miről mi jut eszébe, hogyan rendezi össze a világ mozaikjait sajátos nézőpontból – művészetté.

---

Az Európai Iskola
Az Európai Iskola 1945. október 13-án alakult meg, alapítói között Pán Imre, Mezei Árpád, Gegesi Kiss Pál, Kállai Ernő és Kassák Lajos is szerepel, a kiállítások mellett periodikákat is kiadtak, előadásaikon pedig Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós is szerepelt. Az alapítókhoz olyan nevek csatlakoztak, mint Anna Margit, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Bokros Birman Dezső, Egry József, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Márffy Ödön, Szántó Piroska, Vajda Júlia, Vilt Tibor és Rozsda Endre. 1946-ban a nonfiguratív művészet képviselői elhatárolódtak, és megalakították a Dunavölgyi Avantgárdok, majd az Elvont Művészek Csoportját. Az iskolához kapcsolódik a háború utáni képzőművészeti élet egyik legfontosabb vitája, amelyben Szabó Lajos, Hamvas Béla és Bernáth Aurél, valamint Lukács György is felszólalt. 1948-ban az iskola kénytelen volt beszüntetni tevékenységét, de szellemisége kiirthatatlan maradt.