Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás

Tény, hogy a rendszerváltozás óta szovjet emlékművek sora tűnt el a magyar közterekről, Osztapenko és Steinmetz kapitányok monumentális szobrai is a budatétényi Szoborparkban vannak. A budapesti Szabadság téren álló szovjet Hősi Emlékmű azonban élő bizonysága annak, hogy a győztesek írják a történelmet, és a Vörös Hadsereg 1945-ben nem felszabadította, hanem elfoglalta fővárosunkat. Az ostrommal kapcsolatban mesterségesen kreált legendák ma is léteznek, és vannak, akik azokat tudatosan életben tartják.

A „málenkij robot”

Azzal, hogy Budapest menetből történő bevétele 1944 őszén nem sikerült, R. J. Malinovszkij marsall kénytelen volt a magyar főváros körülzárása és ostroma mellett dönteni. Ezzel azonban értékes időt veszített. Mivel valahogyan igazolnia kellett a „Gazdának”, Sztálinnak, hogy csapatai miért ragadtak le ennyi ideig Budapestnél, elkendőzte a valóságot, vagyis azt, hogy a magyar fővárost ostromló kb. 176 ezer szovjet harcost 70-80 ezer mindenre elszánt német és magyar katona tartóztatta fel.

Az akkori hivatalos jelentés szerint a szovjetek „[1945.] február 13-án befejezték a Budapesten körülzárt ellenséges hadseregcsoport szétverését. Teljesen elfoglalták Magyarország fővárosát, Budapestet (…) 110 000 ellenséges katonát és tisztet ejtettek foglyul (…) Több mint 49 000 ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg.” Ezzel a kegyes hazugsággal magyar emberek tízezreinek sorsa pecsételődött meg. Csak 1945 februárjában ötvenezer Budapest környéki férfit szedtek össze a szovjetek, hogy a kellő hadifogolylétszámot tudják produkálni. A német és magyar katonák mellett hajtóvadászat indult a budapesti rendőrök, postások, „beszkártos” alkalmazottak és az itt rekedt csendőrök után, de szemrebbenés nélkül transzportba vágtak olyanokat is, akik a szovjet oldalon vettek részt a harcokban, vagy éppenséggel korábban üldözöttek voltak. Amikor ez sem volt elegendő, a polgármesteri hivatalok nyilvántartásai alapján szedték össze a német nevűeket, elvitték a tizenéves leventéket, de az is előfordult, hogy az utcán civil járókelőkből egészítették ki a hadifoglyok létszámát.

Számtalan esetben fordult elő, hogy pár napos közmunkára, romeltakarításra hajtottak el embereket azzal az ígérettel, hogy erről igazolást kapnak, aztán a „málenkij robotból” végül többesztendős hadifogság lett csupán azért, hogy a marsall ne legyen kegyvesztett Sztálinnál. Akik ilyen módon kerültek a Szovjetunióba, azoknak 1989 előtt hallgatniuk kellett erről a tényről, ha nem akartak kellemetlenséget maguknak vagy családjuknak.  

A parlamenterek halála

Magyarországon 1989 előtt minden iskolásba belesulykolták, hogy a szovjet parlamentereket, a magyar származású Steinmetz Miklós és I. A. Osztapenko századosokat álnok módon gyilkolták meg „a német hitlerista-fasiszták és nyilas csatlósaik”, Steinmetz gépkocsiját szemből lőtték ki gépágyúval, Osztapenkót pedig visszatérés közben lőtték le hátulról. „A fasiszták azonban aljas módon meggyilkolták a szovjet parlamentereket, és ezzel választ is adtak” – szólt a hivatalos propaganda. A valóságban azonban az 1944. december 29-i események másként történtek, nem úgy, ahogy a kommunista történetírás azt állította.

Steinmetz halálának körülményeiről Litteráti-Loótz Gyula főhadnagy, a 12. tartalék hadosztály páncéltörő ágyús századának parancsnoka számolt be, azonban visszaemlékezését – történészvélemények szerint – fenntartásokkal kell kezelnünk. „Kora délelőtt az egyik lövegvezetőm jelentette, hogy Vecsés irányából orosz dzsip közeledik, fehér zászlóval. Kiszaladtam az Üllői út szélén elrejtett ágyúimhoz, és magam is meggyőződtem a jelentés valódiságáról. Tőlünk az oroszok irányában körülbelül 150-200 méterre, az Üllői út macskakövein, sakktáblaszerűen tányéraknák voltak lefektetve, szemmel láthatóan. (…) az aknák rendszertelen fekvése arra kényszerítette a gépkocsivezetőt, hogy szlalomszerűen hajtva próbáljon az aknazár túloldalára jutni. Mondhatom, rendkívül izgalmas látvány volt, és feszülten figyeltük, sikerül-e a hajmeresztő kísérlet. Néma csend uralkodott, egyik oldalról sem esett lövés. Minden a pillanat tört része alatt történt. Irtózatos dörrenés, fehéres szürke füst, a kocsi eleje a levegőbe emelkedett és groteszk látványt nyújtott, ahogy a botra erősített fehér zászló nagy ívben repül a levegőben. Amikor a füst eloszlott, a szétroncsolt kocsi ott állt az aknazár közepén. A két orosz egymásra borulva, mozdulatlanul ült a dzsipen. A tányérakna a kocsi bal oldalán robbant, a sofőr feltehetően a bal kerékkel hajtott rá…”

Steinmetz elestéről hónapokkal később filmfelvétel és festmény is készült, ám arról mélyen hallgattak, hogy Steinmetzet Kim Jenő filmgyári munkás személyesítette meg, aki szovjet legénységi pufajkába öltöztetve feküdt modellként a jelenethez, holott tudható volt, hogy Steinmetz elindulása előtt egy átalakított magyar tiszti köpenyt kapott, talán azért, mert a sajátjukból nem volt készleten.

Osztapenko haláláról Joseph Bader SS-Scharführer, a 8. SS-lovas hadosztály tiszthelyettese számolt be a szemtanú hitelességével, ugyanis ő kísérte vissza a parlamentert a szovjet vonalak felé. „Minél jobban közeledtünk azonban első vonalainkhoz, annál hevesebb lett az orosz aknatűz, amely néhány órával korábban, a követek érkezésekor teljesen elhallgatott. (…) Azt javasoltam az orosz századosnak (aki hibátlanul beszélt németül), ne menjünk tovább, húzódjunk egy fedezékbe, és várjuk ki, amíg az aknatűz elhallgat. Azt is mondtam neki: nem értem, miért lövik az emberei ilyen hevesen állásainkat, hiszen tudniok kell, hogy hadiköveteik még nem tértek vissza! A százados azonban kijelentette: neki parancsa van, hogy minden körülmények között a leggyorsabban visszatérjen az övéihez. Erre a csoportnak »Álljt« vezényeltem, levettem a szemükről a kötést, és közöltem velük: én nem vagyok öngyilkosjelölt! Nem megyek tovább! Hagytam, menjenek át a senki földjén. Meg kell jegyeznem, hogy a mi részünkről senki nem lőtt. Teljes volt a tűzszünet, csak az ellenséges gránátok becsapódásai hallatszottak. (…) Amikor körülbelül 50 m-t haladtak előre, oldalról egy gránát csapódott be. Én azonnal lehasaltam. Mire felnéztem, csak azt láttam, hogy két katona menetel tovább. A harmadik személy mozdulatlanul feküdt az út burkolatán. amikor kis idő múltán az aknavetők elhallgattak, embereim hozzáfogtak a sebesültjeink megkereséséhez.
Kíváncsiságtól hajtva én a szovjet tiszthez siettem. (…) Amikor megközelítettem, láttam, a százados volt. Homlokán látszott a gránátszilánk okozta seb. Azonnal meghalhatott.” Valószínűleg sohasem tudjuk meg, mi történt valójában, de az bizonyos, hogy a védőknek semmi esetre sem állott érdekükben a parlamenterek meggyilkolása. Szovjet részről az is árulkodó momentum, hogy a két századost nem léptették elő posztumusz és nem kapták meg a Szovjetunió Hőse címet sem.

Habár Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a „Festung Budapest” parancsnoka tíz évig volt szovjet hadifogságban, csupán egy alkalommal kérdezték a parlamenterek haláláról. A budapesti magyar erők parancsnokát, vitéz Hindy Iván vezérezredest a háborút követően idehaza kivégezték, azonban ítéletének indoklásában még véletlenül sem szerepelt a parlamenterek ügye. A két parlamenter halálából azonban máig kamatozó tőkét lehetett kovácsolni, így vonult be – a szovjetek hallgatólagos közreműködésével – a magyar történelembe a két szovjet parlamenter orv meggyilkolásának legendája.

Magyarok szovjet oldalon

A Budai Önkéntes Ezred budai oldalon lévő emlékműveinél a mai napig tartanak megemlékezéseket, ám arról kevés szó esik, hogy a valóságban ezen ezred csak az ostrom után alakult meg. A gyűrűben rekedt magyar honvédeknek idővel szembesülniük kellett azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet hadifogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak.

Félreértés ne essék, nem a kommunista eszmék hatották át azon honvédeket és tiszteket, akik szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az a tény, hogy mielőbb befejezhetik a háborút és elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot. Eleinte „(…) különösen a tisztek közül idegenkedtek sokan a szovjet csapatokkal közös harc vállalásától. A tisztek ingadozása sok katonát visszatartott a jelentkezéstől, sok tisztet pedig éppen katonáinak jelentkezése késztetett példájuk követésére.” A súlyos veszteségeket elszenvedő szovjeteknek kapóra jöttek a magyar önkéntesek, akiket századkötelékekben vetettek be a budai harcokban, és itt bizony nem takarékoskodtak a magyar vérrel, ugyanis a kb. 2500 átállt honvédből majd hatszázan estek el. Hivatalosan csak a budai kitörést követő negyedik napon, 1945. február 15-én alakult meg Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Ezred, amely aztán Jászberénybe került, hogy alapját adja a németek ellen szerveződő 1. gyaloghadosztálynak. Legalábbis hivatalosan, ugyanis a valóságban az ezred állományának egy részét hadifogolyként hajtották ki a Szovjetunióba.

Budapest vajon felszabadult vagy elfoglalták? Erre a szovjetek már 1945-ben választ adtak, amikor Budapest bevételéért – nem pedig felszabadításáért! – néven alapítottak emlékérmet. Az országban, csakúgy, mint Budapesten – még a gettóban is – kevesen érezhették úgy, hogy a szovjetek felszabadítóként, nem pedig egy másik totalitárius eszme terjesztőiként és új hódítóként érkeztek. Már a korabeli pesti humor is tudta, hogy nálunk háromféle dúlás volt: a tatárdúlás, a törökdúlás és a „felszabadúlás”!

A szerző hadtörténész