Belföld

Polihisztorok helyett együttműködés

„Fontos a motiváció, pozitív viszonyulást kell kialakítani a természettudományokhoz egy olyan közegben, ahol ez nem egyszerű”

Világszerte megjelent a szakmai igény a természettudományok korszerűbb módszerrel történő oktatására. Nem várható el minden tanártól, hogy polihisztorrá váljon, ám enélkül is lehet komplex szemlélettel tanítani, ehhez azonban szorosan együttműködő tanári közösségekre van szükség. Univerzális eszközrendszert kell a diákok kezébe adni, hogy képesek legyenek információkat gyűjteni, rendszerezni és értelmezni.

pedagógus 20170220
A pedagógusok nagy része nehezen boldogul a komplex oktatással (Fotó: MH)

Amint azt nemrég megírtuk: felmérés készült tavaly októberben arról, hogyan oldják meg a szakgimnáziumokban a komplex természettudomány tantárgy bevezetését. A válaszokból kiderült: a pedagógusok nagy része nehezen boldogul a feladattal, kétharmaduk tantárgyi bontásban (tehát néhány óra biológia, néhány óra fizika stb.) kezdte tanítani a tárgyat, csak a többiek szemléletét jellemzi a tematikus bontás, tehát egy-egy jelenség értelmezése, magyarázata, megértése különböző szaktudományos szempontok szerint.

A téma nagy visszhangot váltott ki, és a vélemények erősen megoszlottak, voltak, akik nem csupán az új tárgy előkészítetlenségét kifogásolták, de magát a komplex szemléletű oktatást is értelmetlennek ítélték. Pedig szakmai körökben jól ismert igényről van szó, és világszerte vannak törekvések arra, hogy motiválóbb, könnyebben befogadható és kevésbé „töredezett” legyen a természettudomány tanítása.

Átmenet a tantárgyak között – A természettudományos oktatás megújításának lehetőségei címmel még 2011-ben adott ki egy tanulmányt az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A Bánkuti Zsuzsa és Csorba F. László által szerkesztett kötet elöljáróban felveti: megvalósítható-e egyáltalán az iskola falai között a tantárgyak közötti átmenet? A változás nem jelentheti a tudományágak határainak megszűnését – hangsúlyozzák –, viszont az önállóságukat megtartó diszciplínák egymást „szolgálják”, a „kapcsolódási pontok” segítik a tudás értelmének keresését, használhatóvá és megújíthatóvá teszik „az önmagában halott ismereteket”. Az tudományágak összekapcsolódó fejlődése csak a legkiválóbb elmék számára követhető, ezért így a köznevelésben a szó szoros értelmében nem tanítható, de bizonyos elemei beépíthetők. Ilyen elsősorban a megoldandó problémák különféle megközelítése, illetve a kompetenciafejlesztésre koncentráló projektpedagógia.

A több száz oldalas tanulmány egyik fejezete az új-zélandi természettudományos oktatást mutatja be, amelynek alappillérei a problémamegoldás, az információfeldolgozás, a másokkal való együttműködés, eredményeit pedig a PISA-vizsgálatok is visszaigazolják. A természettudományok oktatása kötelező jelleggel egy integrált tárgy keretein belül folyik a tizedik osztályig. Ezután választható tárgy, ekkor már diszciplínánként külön lehet választani. Az új-zélandi alaptanterv szerint a cél „a természettudományokat a mindennapi élet részeként megismerni”. A tizennyolc éves korosztálytól elvárt tudás a hétköznapokban használt anyagok előállításával, tulajdonságaival kapcsolatos kémiai és fizikai vizsgálatok elvégzése, az emberekre és a természetre gyakorolt hatásuk elemzése. A tanároknak lehetőséget kell biztosítaniuk a diákok számára integrált szemléletű kutatások végzésére. Ízelítőül egy lehetséges feladat: ételek tartósítási módjainak vizsgálata a hagyományos maori módszerektől a modern eljárásokig.

A természettudományokat oktatók között a vita nem arról folyik, hogy szakmailag megalapozott igény van-e az integrált oktatásra, hanem hogy azt hogyan lehet megvalósítani – írja a kiadvány egy másik fejezetében Horányi Gábor, a Lauder Javne iskola főigazgatója, fizikatanára. Leszögezi: nem taníthatunk úgy, nem taníthatjuk azt és annyit, mint évtizedekkel ezelőtt. A világ megváltozott, felgyorsult, előtérbe került a vizualitás és a virtualitás. A természettudomány alapkérdése, hogy milyen a valóság igazából, átértékelődik. Az internet az információk közel teljes körű liberalizációját hozta – fejtegeti a szerző, hozzátéve, az érettségi követelmények változásával a tananyagtartartalmak mellett előtérbe kerül a készségek és képességek mérése. Fontos a motiváció is – hangsúlyozza –, unalmas, túlbonyolított, a gyerekek életkori igényeitől távol eső tartalmak már „nem eladhatók”, „pozitív viszonyulást kell kialakítani a természettudományokhoz egy olyan közegben, ahol ez cseppet sem egyszerű”.

Már a rendszerváltozás előtt is jelen volt a természettudományok integrálásának igénye, ennek „receptjét” a mindenhez értő, karizmatikus tanár jelentette, akinek fejében a tantárgyak szintézist alkotnak. A tudós ember, aki egyaránt ért a kémiához, a fizikához és a biológiához vagy a természetföldrajzhoz. Sajnos, polihisztorok kevesen vannak, hiába várjuk el tanárainktól, hogy váljanak azzá, ha erre nem képesek – mutat rá Horányi. Hozzáfűzi: mindez nem azt jelenti, hogy le kell mondani a szakmai tartalmak összehangolásáról, de együttműködő tanári közösségek nélkül ez nem valósítható meg. Figyelmeztet arra is, hogy a különböző diszciplínák eltérő modellalkotást, gondolkodásmódot igényelnek, ez is az oka annak, hogy az egyes tárgyak szaktanárai nem szívesen képzik tovább magukat egy másik szaktárgyból annak érdekében, hogy integrált természettudományt tudjanak tanítani.

Nem baj, ha a tanár nem polihisztor, nem is ez a dolga, hanem a diákok munkájának irányítása, amihez egyrészt kompetenciafejlesztésre alkalmas projektekre, azokhoz pedig feladatlapokra van szükség, amelyek elérhetők a világhálón is. A feladatmegoldás lehet páros, vagy csoportos munka. Felvetődik a kérdés: elegendő alapismeretet szerez-e így a tanuló? A válasz nem könnyű, mert tárgyi tudás nélkül hiábavalók az új módszerek, viszont új módszerek nélkül nem lesz tárgyi tudás – folytatja a szerző, megjegyezve, a frontális ismeretközlés nem iktatható ki teljesen. A cél az univerzális természettudományos eszközrendszer alkalmazásának megtanulása, ami az élet minden területén eredményekre vezet, hiszen az ilyen módszerek birtokában lévő ember képes információkat gyűjteni, rendszerezni, értelmezni, jelenségeket megfigyelni, összefüggéseket felfedezni stb. – magyarázza Horányi Gábor.

Egy másik fejezet a tantárgyközi kapcsolatok kialakításának lehetőségeit elemzi. Itt is megemlítik, hogy a „tényleges tanári elkötelezettség hiánya” jelenti az egyik legnagyobb nehézséget. Hiszen „ha a tanárok közt felszínes az egyeztetés, nem várható el ilyen törekvés a diákoktól sem”. A szándék komolyságát jelezhetik közös – esetleg két tantárgyban is jegyet érő – ellenőrző feladatok, házi gyűjtőmunkák vagy projektmunkák.

A földrajz tantárgy kapcsolódik a természet- és társadalomtudományhoz, így összefüggésben kezelhető a biológiával, kémiával, de a történelemmel és a matematikával is. Például a vízrajz témaköréhez illeszthető fizikából az áramlás, a hőmérséklet, kémiából a vízmolekula, vízminőség, biológiából a vizek élővilága. A biológia lehetőséget ad arra, hogy bemutassa kémiai és fizikai jelenségek funkcióját, feltárja sok történelmi, gazdasági folyamat alapját, de igen gazdag a kapcsolata a földrajzzal is – lásd globális klímaváltozás. Az elemzés rávilágít még, hogy problémát okoz az időbeli csúszás, tehát, hogy a kapcsolódási pontok az egyes tárgyaknál máskor jelennek meg, ám ez orvosolható a tanárok szakmai együttműködésével.