Belföld
Magyar helytállás a Don-kanyarban
Az 1. tábori páncéloshadosztály harcai lehetővé tették, hogy honvédek tízezrei sikerrel kerüljenek ki a szovjet bekerítésből
Később a 2. hadsereg-parancsnokság tartalékát képezték, amikor 1943. január elején a Cramer-hadtestbe kerültek. Ám ezen hadtesttel csakis a Führer rendelkezhetett, s ez a szovjet áttörés napjaiban éreztette negatív hatását. A magyar páncélosok részt vettek az elhárító harcokban, 1943. január 18. és 21. közötti alekszejevkai és ilinkai helytállásuk tette lehetővé, hogy honvédek tízezrei meneküljenek meg a bekerítésből. Mindezért súlyos árat fizettek, mivel harckocsijaik mind odavesztek.
Páncélos valahol a keleti fronton, Bene István szakaszvezető és T–38-asa (Forrás: Babucs Zoltán gyjteménye)
A Magyar Királyság épphogy visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát, s alig kezdhette meg honvédségének fejlesztését, amikor 1941 nyarán belépett a Szovjetunió elleni háborúba. A támadó hadműveletekben a gyorshadtest magyar gyártású Toldi könnyű harckocsikkal és Csaba felderítő páncélgépkocsikkal vett részt, s őszre bizonyosságot nyert, hogy a fürge Toldik tűzerő- és páncélvédettség szempontjából alulmaradnak szovjet ellenfeleikkel szemben. A hazatérő gyorshadtest összes páncélosa nagyjavításra szorult, így ezért csúszott a Turán közepes- és nehézharckocsi-program megvalósítása. Igaz, hadrendünkben egy harckocsiezred és két önálló harckocsi zászlóalj is szerepelt, de ekkor egyik sem volt hadra fogható.
Az elit páncéloshadosztály
Moszkva alatt ekkortájt fulladt ki a Wehrmacht offenzívája. A szovjetek kemény ellenállása, a rendkívül zord téli időjárás és az utánpótlási vonalak elnyúlása szertefoszlatta a németek „Blitzkrieg”-be vetett győzelmi hitét. Hitlert ez ösztönözte arra, hogy az 1942-re tervezett nagy nyári offenzívába szövetségesei haderejét mindinkább bevonja. Az 1942. januári budapesti német–magyar tárgyalások alkalmával a német fél nem kevesebbet, mint a teljes magyar haderő frontra küldését követelte. Végül a magyar fél, bírva a németek ígéretét, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket bocsátanak rendelkezésükre, egy hadsereg – kilenc könnyű hadosztály, egy repülőkötelék és egy páncéloshadosztály – kiállításához járult hozzá.
A hadsereg közvetlen 1. tábori páncéloshadosztály személyi állományának német harckocsikra való kiképzése a németországi Wünsdorfban és Esztergom-táborban zajlott, s ennek végeztével, 1942. április elején alakult meg a 30. harckocsiezred Esztergom-táborban. Az ezred páncélos állományának gerincét a cseh Skoda Művekben gyártott – és korábban a németek által nagyszámban használt – Pzkpfw. 38 (t) könnyű harckocsik alkották. A T–38-as magyar viszonylatban közepes harckocsinak számító, 10,5 tonna harci tömegű, négyfős kezelőszemélyzetű, mozgékony páncélos volt, amely 3,7 cm-es lövegével és két géppuskájával, valamint 2,5 cm-es homlokpáncélzatával csupán a szovjet könnyű harckocsik – mint pl. a T–60-as – egyenrangú ellenfele lehetett. Ebből a típusból 108 darabot – hetven darab legénységi és harmincnyolc darab parancsnoki kivitelezésűt – adtak át a németek. Más volt a helyzet azzal a huszonkét darab német gyártmányú, 22,3 tonna harci tömegű Pz. IV.F–1 közepes harckocsival, amely nálunk a nehéz harckocsi kategóriát képviselte. Erre az időre bizonyossá vált, hogy a 7,5 cm-es rövid csövű harckocsiágyúval és két géppuskával felszerelt, ötfős kezelőszemélyzetű, majd 8 cm-es homlokpáncélzatú harckocsitípus az, amely le tudja küzdeni a szovjet T–34 és KV harckocsikat. A hadosztályhoz tartozott még az 51. páncélvadász-zászlóalj, amelynek három századát tizenkilenc darab 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú alkotta. A Nimród 4 cm-es Bofors légvédelmi gépágyújának elméleti tűzgyorsasága 120 lövés/perc volt, amelyet nyílt vagy gyengén páncélozott célok ellen vagy légvédelemre használhattak sikerrel.
A fentiek mellett a magyar 2. hadsereg „elit” seregtestébe még tizenhét darab 38 M. Toldi könnyű harckocsi és tizennégy darab 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsi tartozott. Amikor a felszerelt alakulatot a Haditechnikai Intézet szakemberei felkeresték, megállapították, hogy az ezred anyagilag és szervezetileg egyaránt hiányos. Főként azon különleges járműveket és az azokhoz szükséges, szakképzett személyzetet hiányolták, amelyekkel a sérült vagy működésképtelen harckocsikat lehetett menteni, illetve javítani, mivel már az előző évek háborús tapasztalatai is azt bizonyították, hogy „(…) a páncélos alakulatok csak igen bőségesen méretezett műszaki szakszemélyzettel és felszereléssel életképesek”. Bár a német kiképzőkeret tisztjei is osztották a fenti megállapítást, ennek orvoslására nem tettek semmit, s ennek volt egyenes következménye, hogy a nyári hídfőcsaták során és a mostoha hadikörülmények miatt az 1. tábori páncéloshadosztály harckocsijainak csaknem a fele harcképtelenné vált.
A páncélos seregtest a magyar 2. hadsereg harmadik szállítási lépcsőjében, 1942 júniusának második felében került vasúti szállítással a keleti hadműveleti területre, s a tűzkeresztségen az első uriv–sztorozsevojei ütközet kezdetén, 1942. július 18-án estek át a páncélosok. Ezen küzdelem során a 30/I. harckocsizászlóalj megsemmisítő vereséget mért a vele szemben álló szovjet 130. harckocsidandárra, ugyanis annak huszonegy páncélosát lőtték ki saját veszteség nélkül. A nyár folyamán a szovjet hídfőállások felszámolására indított valamennyi hadműveletben részt vettek, így a Korotojak elleni augusztus 7-i és 15-i támadásban, valamint a második és a harmadik urivi ütközetben. A hídfőcsaták az 1. tábori páncéloshadosztály állományát is megtépázták, hiszen harckocsiezredének járműállománya ötven százalékban kiesett, azokat javítókapacitás hiányában a helyszínen nem tudták javítani.
A doni harcokban
Késő ősszel már csak ötvennyolc darab T–38 és tizennégy darab „páncélfír” volt bevethető állapotban. Mivel tartalék harckocsik nem álltak rendelkezésre, a németek adtak át használatra hét darab 7,5 cm-es hosszú csövű harckocsiágyúval felszerelt Pz.IV.F–2-t és Pz.IV.G-t, továbbá tíz darab 7,5 cm-es rövid csövű Pz.III.N harckocsit. Az 1942 őszén beállott hadműveleti szünetben a magyar 2. hadsereg tartalékát képező 1. tábori páncéloshadosztályt a védővonalak mögé telepítették. A leharcolt seregtest téli elhelyezése, járműveinek karbantartása nem kis fejtörést okozott a hadsereg-parancsnokságnak, amely aztán hiába szorgalmazta a seregtest hazaszállítását.
A későbbiekben a felettes német parancsnokság – Heeresgruppe B – úgy döntött, hogy a magyar páncélosok a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg érintkezési pontja mögé kerüljenek. A következő év, 1943 januárja első napjaiban az 1. tábori páncéloshadosztálynak még volt negyven darab T–38 harckocsija, továbbá nyolc-nyolc darab rövid, illetve hosszú csövű Pz.IV.F–1 és F–2, kilenc darab
Pz.III. M harckocsija és öt darab Marder II. páncélvadásza.
A magyar páncélosokat ekkor osztották be a Hans Cramer vezérőrnagy-féle hadtestbe, amely a Heeresgruppe B hétszáz kilométeres arcvonalának egyetlen tartalékát jelentette. Az ún. Cramer-hadtestnek szabták feladatul, erőivel úgy csoportosuljon, hogy az áttörő szovjet erőket bárhol feltartóztassa. Ennek érdekében alakulatai 50–100 kilométerrel az arcvonal mögött helyezkedtek el úgy, hogy a magyar védelmi vonal áttörését követően azonnal sikerrel avatkozhassanak be.
A 2. hadsereg-parancsnokságon nem is sejtették, hogy ezen hadtesttel a legválságosabb helyzetben sem Jány Gusztáv vezérezredes, sem elöljárója, von Weichs vezérezredes nem rendelkezhet. Igaz, a Cramer-hadtest egyes részei már 1943. január 13-án harcba bocsátkoztak – mint a 700. páncéloskötelék a boldirevkai ellenlökésben –, jelentős sikereket nem tudtak elkönyvelni, amit még tetézett az utánpótlás elégtelensége, a kegyetlen hideg és a szovjetek erőfölénye is. A német 168. gyaloghadosztály így került a körbezárt Osztrogozsszk városába, amelynek sikeres védelmében és az onnan való kitörésben is tevékeny részt vállaltak a magyar páncélosok: bekapcsolódtak a január 16-i osztrogozsszki sikertelen felmentési kísérletbe, majd a magyar VII. hadtest alakulatainak visszavonulását kellett fedezniük Alekszejevka térségében.
Az 1. tábori páncéloshadosztály ezen hátramozgás során vesztette el harckocsijainak zömét. Az odavezető egyetlen utat eltorlaszolták a mozgásképtelen járművek és a rendezetlenül visszavonuló csapatok. A zűrzavart tetézték a rájuk támadó szovjet páncélosok is, így csak a szabad terepen folytathatták útjukat. A kegyetlen hidegben a T–38-asok tornyai és géppuskái felmondták a szolgálatot, így azokat az üzemanyaghiány miatt mozgásképtelenné vált harcjárművekkel együtt fel kellett robbantani.
Hősies visszavonulás
Az egyik harckocsiparancsnok, K. Papp József szakaszvezető naplójában erről a napról az alábbiakat jegyezte fel: „Már óriási pánik, egymás után maradnak le a kocsik. 2h-kor támadásba megyünk, 3h-kor kilőnek bennünket. Csóti Lajos a kocsi hátulján ült, páncéltörő eltalálta és meghalt. Kocsinak a kupoláját érte a találat. Nekünk hál Istennek nem lett semmi bajunk. Nádudvari kocsija és a Virág kocsija aknára futott. A Holdvéber és a Nádudvari megsebesült, Motyó lövegjének a csövébe lőnek, a kocsiban robban, Bovolycsok hadapród meghalt. Én a Siket kocsijában voltam a Kenézzel, Heppel és a Királlyal. Támadás után visszamentünk a főhadnagy úrhoz. Utána Nyikolajevkán keresztül Alekszejevkára. Óriási tömeg.”
A páncélosok az alekszejevkai sikeres harcokat követően Ilinkánál állították meg a szovjet éleket, ahol sikeres ellenlökések sorozatát hajtották végre. Az 1. tábori páncéloshadosztály harcai lehetővé tették, hogy honvédek tízezrei sikerrel kerüljenek ki a szovjet bekerítésből. Ezen küzdelemben az „elit” hadosztály igen súlyos veszteségeket szenvedett el, harckocsijai szinte mind egy szálig ottmaradtak.
A szerző hadtörténész