Belföld

Gábor Áron és a székelyek hősiessége

Kétszáz esztendeje született a legendás ágyúöntő, akinek rézágyúi nélkül a székelyföldi ellenállás kudarcra ítéltetett volna

Kétszáz éve született Gábor Áron, az önálló székely tüzérség megteremtője, az 1848–49-es szabadságharcban a háromszéki ellenállás legendás alakja.

Gábor Áron 20141201
Több mint hetven ágyú készült fél év alatt Gábor Áron háromszéki műhelyeiben (Forrás: Wikipédia)

Amikor 1848 őszén a magyar nemzet a császári önkénnyel szemben önvédelmi háborúra kényszerült, Erdélyben a székelyek is katonai ellenállásra szánták el magukat. Tehették is, ugyanis a madéfalvi siculicidium – vagyis az 1764-es, mintegy kétszáz halálos áldozattal járó székelygyilkosság – óta két határőr gyalogezred és egy huszárezred állományát kellett adniuk. Bár 1848 késő őszére a császáriak kezére került a Székelyföld nagy része, Aranyos-, Maros-, Csík- és Udvarhelyszék, de Háromszék még kitartott, ahol Berde Mózes kormánybiztos és Gál Sándor százados szervezte az önvédelmi harcot. Amíg a hont védőkben bővelkedtek, fegyverzetben és utánpótlásban annál nagyobb hiányt szenvedtek.

Ebben a reménytelen helyzetben, Sepsiszentgyörgyön hangzott el Gábor Áron szállóigévé vált mondata, miszerint „lesz ágyú, amennyi kell”. És a szavakat tett is követte.

A székelyek táborba szálltak

A székelyek történetében is különös jelentőséggel bír 1848. A márciusi pesti forradalom és annak eredményei a székelységet arra ösztönözték, hogy régi sérelmeire jogorvoslatot találjon. Igaz, Magyarország és Erdély uniója a tizenkét pont egyik legfontosabb követelése volt, a császári hadvezetés azonban mégis külön kezelte a két országrészt, s a határőrséget megpróbálta a saját céljaira felhasználni. Ennek a tudatos aknamunkának volt köszönhető, hogy amikor Bécs és Magyarország között kenyértörésre került sor, a határőr alakulatok közül csak a székelyek álltak a magyar oldalra, a katonai határőrvidék csapatainak zöme, tizenhat határőr gyalogezred teljes állománya és a titeli sajkás zászlóalj a császári hadsereg ütőképességét növelte.

Kővári László írta, hogy a székelyek az 1764-ben törvénytelenül rájuk rótt határőr katonáskodástól igyekeztek volna megszabadulni: „mikor a közgyűlésen egy katonáskodó székely indítványozá, hogy a fegyvert azonnal vegyék le róluk, s az indítvány elhalasztatnék, felkiabált: így csalnak 84 év óta! Mi nem tanúsít egyebet, mint azt, hogy a székbeli katonáskodás terhével, mit 1764-ben ágyúval erőszakoltak volt reájok, s székelység torkig lakott.”

Bár 1848. szeptember második felében a képviselőház törvénytelennek nyilvánította a határőri kötelezettséget, ezzel kapcsolatban nem születtek intézkedések, így az 1848. október 16-án, az udvarhelyszéki Agyagfalván megtartott Székely Nemzetgyűlésen a székelység az ellenállás meghirdetése mellett kijelentette, hogy az áprilisi törvények értelmében átalakulnak nemzetőrséggé, s egy-egy dandár szervezését kezdték meg a székekben. Döntésük értelmében minden 19–40 év közötti székely férfiú, köteles volt táborba szállni. Négy székely dandárt szerveztek, mindegyikben négyezer fővel. A székelyek ekkor már fegyverben voltak, mivel gróf Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. május közepén a szerb–magyar „kis háború” kitörésének idején Magyarhon megsegítésére hívta őket. Így 1848 nyarától az 1. és 2. székely határőrezredek első zászlóaljai és a Székely-huszárok egy osztálya vett részt a délvidéki harcokban, s nem véletlen, hogy ebben az időszakban született meg Petőfi Sándor A székelyekhez című, buzdító költeménye.

Az 1848. november 16-i sepsiszentgyörgyi gyűlés vízválasztó volt a háromszéki ellenállás történetében: „»nincs ágyú« (…) egy percnyi hallgatás s a zsúfolt székház alsó részéből egy hang sivít keresztül a tömegen: »van!«; »ki az, ki az?« A sűrű tömegen tör elő egy egyszerű székely öltözetű férfi: Gábor Áron! Gábor Áron szólal meg ekkor: »ha csak ez a baj, lesz ágyú, amennyi kell. Ott a fülei (Erdővidéken) vasgyár; csak egy forintot kérek, amivel oda mehessek, s ha két hétre 6 ágyú kész nem lesz, s ha ágyúim első lövésénél célt nem találok, a második töltés engem szaggasson szét!« A nép örömriadalommal üdvözli az ismeretlen lángészt, ki mint egy: deus ex machina lépe elő.”

Lett ágyú, amennyi kellett

Gábor Áron 1848 novemberében a bódvaji hámorban alig két hét alatt négy darab hatfontos ágyút készített, s e lövegek – közülük az első a Jancsi névre hallgatott – állították meg a Háromszékre betörő császáriakat. Igaz, a hámor elesett, de Gábor Áron és munkatársai Kézdivásárhelyre tették át székhelyüket, ahol – a nagyváradi Állami Országos Fegyvergyár mellett – ágyút és lőszert állítottak elő a honvédek számára. Az 1848. december 24-i hídvégi csatavesztést követően Háromszék kénytelen volt fegyverszünetet kötni az osztrákokkal, Bem tábornok felszabadító csapatainak – köztük az anyaországból visszavezényelt székely határőröknek – a megjelenése azonban újból lelket öntött a székelyekbe.

A háromszéki ágyúöntést és hadianyaggyártást szervező berecki születésű, harmincnégy esztendős Gábor Áron kiszolgált tüzérként (korábban a 2. székely határőr gyalogezred ütegénél kapott kiképzést) tapasztalataira és egy tüzérségi szakkönyvre alapozva öntötte az ágyúcsöveket, amelyek eltértek a szabvány bronzcsövektől, ugyanis nem mindig tudták tartani a réz és ón 10:1 arányú ötvözését, s öntési hibáikból adódóan hajlamosak voltak a repedésre. Ennek ellenére Gábor Áron rézágyúi létfontosságúak voltak az erdélyi honvéd tüzérség számára, ezekből 1849. június végéig több mint hetven darab készült el. Az ágyúk alapanyagát a csíkszentdomokosi rézbánya mellett a székelyföldi települések által honfiúi lelkesedésből felajánlott háromszáztizenhárom harang is szolgáltatta. Vezetése alatt csak Kézdivásárhelyen hatvannégy ágyút öntöttek Turóczi Mózes rézműves mester műhelyében.

Bem altábornagy sikeres észak-erdélyi hadjáratát követően, felismervén a határőri intézmény kereteinek seregszervezési fontosságát, hazaküldte a seregében lévő székelyeket, hogy szülőföldjük férfilakosságából szervezzenek újabb honvéd alakulatokat. Ennek köszönhetően tizenegy zászlóaljat állítottak fel Székelyföldön, ebből hetet az 1. székely, négyet a 2. székely határőr gyalogezred területén. E zászlóaljakat 1849. április 17-én 76–86. hadrendi számmal sorolták be a honvédzászlóaljak közé. Mindezek mellett tíz székely határvéd-zászlóalj felállítása is elkezdődött, amelyek lőfegyverek hiányában csupán lándzsákat kaptak.

A cári intervenció megindulásakor Bemnek hat hadosztálya volt az erdélyi hadszíntéren, köztük a csíkszeredai központú, V. székelyföldi, amely hatezer honvédből, négy darab hatfontos és huszonhárom darab háromfontos lövegből állott. Honvédeinek zöme újonc volt, ezért Bem úgy határozott, hogy hadosztályait egyenként veti be, megakadályozván a császári és a cári csapatok kijutását Erdélyből, hogy azok a magyar fősereg hátába kerüljenek, továbbá megvédje hadműveleti bázisát, a Székelyföldet. A Kárpátok szorosait a székely honvédzászlóaljak zárták le. A 79. és 82. a Törcsvári-, a 85. és 86. honvédzászlóaljak a Tömösi-szorost védték, majd együttesen Háromszéket és Csíkot, a 76., a 83. és a 84. honvéd gyalogzászlóaljak pedig a Besztercei-havasok átjáróit vigyázták. A 80. és 82. honvéd zászlóaljak követték Bemet Segesvárra.

Dörögtek a székely harangok

Erdélyben a cári csapatok először a Tömösi-szorosnál jelentek meg jú­nius 19–20-án. Hiába védekezett szívósan a brassói hadosztály, Alekszandr Lüders tábornok csapatai szétkergették őket. Kiss Sándor ezredes, akit később „tömösi Leonidászként” is neveztek, súlyos sebesülten esett orosz fogságba, öngyilkosságot követett el. Lüders Brassó elfoglalását követően június 23-án egyik dandárját küldte a Székelyföld irányába, amely Prázsmár és Kökös között verte meg a székelyföldi hadosztály egy részét. Lüders csapatainak zömét Nagyszeben felé indította, hogy ott vegye fel az összeköttetést a császári csapatokkal, melyek a Vöröstoronyi-szoroson keresztül törtek be.

Gál Sándor ezredes székelyföldi hadosztályával július 2-án, Kökös és Uzon között ütközött meg a Hasford orosz tábornok hátrahagyott erőivel. Igaz, győzni nem tudott, de az összecsapás hírére Lüders visszafordult Brassó felé. A honvédeket súlyos veszteség érte Uzonnál, ugyanis a Kökös hídjánál kapott halálos sebet a „székely ágyúk teremtője”, Gábor Áron őrnagy, a hadosztály tüzérparancsnoka. Kányádi Sándor A kökösi hídon című versében hajolt meg a legendás ágyúöntő alakja előtt: „Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám / Gábor Áron mestert szürke paripáján. / Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott, / S dörögtek a hídfőn a székely harangok.” Július 5-én a székelyföldi hadosztály Sepsiszentgyörgy mellett súlyos vereséget szenvedett, így Gál ezredes hadosztálya feladta Háromszéket, és Csíkszeredára vonult vissza.

Bem tábornok megjelenésével Háromszék rövid időre felszabadult, erőit Gál Sándor ezredes hadosztályával egyesítve július 23-án Sepsiszentgyörgy mellett megverte gróf Eduard Clam-Gallas altábornagy hadtestét. Bem újbóli távozását követően Gál kénytelen volt végleg feladni Háromszéket a császári–cári túlerő nyomása miatt. Augusztus 1-jén Clam-Gallas Kászonújfalunál és Bükszádnál szétverte a székelyföldi hadosztály hatezer katonáját, melyek Csíkszereda felé vonultak vissza.

Ezen a napon a Kézdivásárhelyt Csíkszeredával összekötő úton fekvő, stratégiai fontosságú Nyerges-tetőnél Tuzson János őrnagy 86. honvédzászlóaljának kétszáz katonája rövid időre feltartóztatta az ellenséges csapatokat. A „székely Thermopülének” is nevezett Nyerges-tető azóta kultikus emlékhellyé vált, az itt küzdő székelyeknek Kányádi Sándor Nyergestető című költeményében állított örök emléket. Székelyföld sorsa ekkor pecsételődött meg, míg a székelyföldi hadosztály maradéka egészen a zsibói fegyverletételig vívott utóvédharcokat.

Gábor Áron alakja a székelység körében egyet jelent 1848 szellemiségével, személye iskolapéldája a székely találékonyságnak, talpraesettségnek, tettrekészségnek és az önfeláldozó hazaszeretetnek. Egyesek ma is megpróbálják lecsupaszítani a róla kialakult képet, amikor cigány származását igyekeznek bizonyítani, avagy éppenséggel kézdivásárhelyi tevékenységét relativizálják.

Eme hőstelenítés azonban felesleges, mivel Gábor Áron szervezőkészsége és rézágyúi nélkül a székelyföldi ellenállás eleve kudarcra ítéltetett volna.

A szerző hadtörténész

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom