„Az alaptanterv nem csodafegyver”

Alkalmazni csak azt lehet, amit tudunk – hangoztatja a politikus (Fotó: Nagy Balázs)

– Az egy évvel ezelőtt adott interjúban azt mondta, „tizenhat-tizenhét éves korra le lehet tenni a nyelvvizsgát a köznevelés keretein belül, és nem is kell hozzá kiemelkedő tehetség, csak munka a diák és a tanár részéről egyaránt”. Szakmai egyetértés van arról, hogy bőven elegendő lenne az idegen nyelvi óraszám a köznevelésben, és a nyelvtanárok is birtokában vannak a legkorszerűbb módszereknek. Úgy tűnik tehát, hogy elsősorban a motiváció hiányzik diák és tanár részéről egyaránt. A felvételihez 2020-tól kötelező és ingyenessé váló nyelvvizsga elegendő motivációt jelent majd?

– A kérdésnek van egy szakmai, egy stratégiai és egy oktatáspolitikai oldala. A szakmai oldal arról szól, hogy a mai magyar köznevelésben el lehet-e juttatni és hogyan egy diákot tizennyolc éves korára a nyelvvizsgához. Erre én korábban is, most is azt válaszolom, hogy igen. Ma már számtalan külső segítség is elérhető: idegen nyelvű filmek, digitális, letölthető segédanyagok, ingyenes nyelvoktató alkalmazások a mobiltelefonokra. Egy motivált tanár és egy motivált diák e téren a bőség zavarával küzd. De ahhoz, hogy eredményes legyen a nyelvtanulás, arra van szükség, hogy az iskolában és a társadalmi környezetben olyan üzenetek fogalmazódjanak meg, amelyek szerint a nyelvtanulás szükséges, hasznos és jó dolog. Szomorú, ha egy fiatal olyan véleményekkel szembesül, amelyek az előzőekkel szembemennek, vagyis, hogy az idegen nyelvek ismerete úgymond fölösleges és hiábavaló dolog volna. Sokszor bagatellizálják vagy misztifikálják a kérdést. Pedig voltaképpen arról van szó, hogy Magyarország, a magyar nép fel akar-e nőni ahhoz a szerephez, amelyet mint Európa szerves része betölteni hivatott, s ami nem fog megfelelően menni idegen nyelvű kommunikáció és ismeretek nélkül. A kapcsolattartás, az értelmes társalgás képessége idegen nyelven a jövőben már nem csak a véleményformáló, tanult emberektől várható majd el. Ezért is szükséges, hogy az egyetemre való bejutáskor a fiatalok már rendelkezzenek nyelvvizsgával. Az első két szempontból tehát a válasz egyértelműen igen: meg lehet tanulni és meg kell tanulni a nyelvet, s ez igenis nélkülözhetetlen mind az egyén boldogulása, mind – és ez ettől nem függetleníthető – az ország társadalmi, kulturális és gazdasági fejlődése szempontjából.

– Eddig mégsem sikerült sokak-nak.

– Munka nélkül nem megy. A nyelvtanulás szellemi aktivitást, akaraterőt, kitartást, kudarcokon felülemelkedést igényel, mert az eredmény nem azonnali, s inkább csak részsikerek örvendeztethetik meg a tanulót. De idegen nyelvet tanítani és tanulni a köznevelés keretei között is lehet örömforrás. Az egyéni tanulásnak pedig kifejezetten kedvez az internetes világ, s a többi már csak akarat kérdése. Az eredményes nyelvtanuláshoz nem kellenek átlagon felüli szellemi képességek, de megfelelő szorgalom igen. Megjegyzem, a tanárnak nagy szerepe van a motivációban, az ötletgazdag változatos módszerek kínálta élményközpontú nyelvtanításban, a legjobb tanulási technikák megtanításáról nem is szólva.

– Bizonyos vélemények szerint az amúgy is súlyos egyenlőtlenségeket fokozza, hogy a gyengébb iskolák hátrányos helyzetű tanulói nem jutnak hozzá magántanárhoz, magánnyelvórákhoz.

– Magántanárt megfizetni a hátrányos helyzetű családok nyilvánvalóan nem tudnak, de a magánórák nem is feltétlenül szükségesek. Alapvetően az iskola feladatáról van szó, amelyet be kell töltenie. A tanárok kétségtelenül nem egyformák. Vannak, akiknek a varázsereje óriási, másoknak kisebb. Viszont éppen ezért vezettük be a folyamatos továbbképzéseknek, a pedagógusok szakmai támogatásának és a külső ellenőrzésnek a rendszerszintű működtetését. Oktatáspolitikai döntést igénylő kérdés, hogy engedi-e az oktatásirányítás, hogy teljesen sikertelen tanárok – ha vannak ilyenek – a pályán maradjanak. Ne engedje! Minőségi különbségek persze mindig voltak és lesznek is. De ha a diák akar tanulni, akkor az esetleg kevésbé motiváló tanár irányítása mellett is, otthoni tanulással, idegen nyelvű tévéműsorok, filmek nézésével, szisztematikus szótárazással önállóan is sokra mehet. Sokat segíthet a természetes idegen nyelvi környezet és a megfelelő, kihívást jelentő alkalmak teremtése. Azok a fiatalok például, akik külföldön töltenek munkával egy kis időt, az idegen nyelvi közegben rövid idő alatt eljutnak addig a szintig, amelyen már meg tudják magukat értetni. Ez persze nem elég a nyelvvizsgához, de alapnak jó. Csak folytatni kell a tanulást akár tanfolyami, de leginkább iskolán belül, szakköri keretben, akár egyéni módon. Az egyéni erőfeszítés nem spórolható meg. A nyelvtanulásnak nagyon sok útja van, ezért a hiányosságokat tévedés és hiba pusztán azzal magyarázni, hogy nincs elegendő motiváló tanár. A középiskolák országos rangsorában például évtizedek óta több vidéki, mint fővárosi iskola áll az élen, és kis falvakban is vannak nagyon jó nyelvtanárok. Az ilyen általánosításokkal tehát jó lenne vigyázni, mert több kárt okoznak, mintsem használnak. A legfontosabb oktatáspolitikai feladat tehát éppen az, hogy az irányítás minden lehetséges módon, a többi között a fent említett rendszerek működtetésével, őrködjön a tanári munka minősége felett.

– Mennyire kell tekintettel lenni az új Nemzeti alaptanterv, azaz a NAT megalkotásánál a PISA-eredményekre ön szerint? Lehet-e vezérmotívum az „alkalmazható tudás”?

– Tévút a NAT-ot kizárólagos csodafegyverként értelmezni. Hiszen az alaptanterv nem forgatókönyv, amelyet az iskoláknak napról napra, lépésről lépésre követniük kellene, hanem a társadalmi műveltségbeli elvárásoknak, szakmai követelményeknek a foglalata néhány módszertani ajánlással megtűzdelve. Bonyolult dokumentum, igazság szerint sok pedagógus nem is sűrűn forgatja. Pedig kellene. A jelenleg hatályos NAT is – némi korrekcióval – megfelelő lenne arra, hogy a megszerzett ismeretek gyakorlatban történő alkalmazására sikeresebben felkészítsék a gyerekeket a tanárok. El kell persze dönteni, egyáltalán akarjuk-e, hogy a PISA-mérésekben mindenáron az élen legyünk, és ennek érdekében változtassuk a tantervet. Ne adj’ isten, kevesebb hangsúlyt fektessünk az ismeretekre. Az én szakmai válaszom az, hogy csak óvatosan! Elsősorban az ismeret és az alkalmazás arányaira kell figyelnünk, és eközben őriznünk szükséges a nemzeti műveltséganyagot is. Ismeretre, tárgyi tudásra szükség van. Azt kell másképp tanítani, sok gyakorlati példán, feladaton keresztül. A mechanikus, tehát helytelen megközelítés szerint, ha csökkentenénk a feltétlenül megtanulandó ismeretek körét, akkor több idő maradna a gyakorlásra. Azonban ez az arányeltolás önmagában nem hozna eredményt. Mert alkalmazni csak azt lehet, amit tudunk, s amit az alkalmazás által még inkább elmélyítünk. A hangsúlyt tehát a tanítás-tanulás mikéntjére helyezem. Sürgető szükségszerűség, hogy a pedagógusképzésben a tanítás eljárásaira és módszereire a korábbinál sokkal nagyobb figyelmet fordítsanak a képzők. Ez legyen a prioritás majd a gyakorló pedagógusok szakmai támogatásában és a továbbképzésekben. A humán erőforrás fejlesztésétől sokkal jobb eredmény várható, mint a tanterv önmagában vett változtatásától.

– A hátrányos helyzetű régiók különösen gyenge PISA-eredményei is figyelmeztettek az esélyteremtés fontosságára. Ezen a téren még biztosan lenne tennivaló.

– Nem kizárólag az iskolarendszerben látom a megoldás receptjét az esélyek kiegyenlítésére. Ez olyan történelmileg, földrajzilag, gazdaságilag kódolt probléma, amellyel össztársadalmi szinten kell megküzdeni. Azonban az iskolának valóban segítenie, gyorsítania kell a folyamatot. Sokan úgy vélik, az esélyegyenlőséget csak az szolgálja, ha különböző hátterű gyerekeket mindvégig együtt tartunk, azaz, hogy az integrált oktatás a megoldás mindenre. Pedig e téren is sokféle megoldás lehet eredményes. Mire a gyerekek iskolába jutnak, sokszor már óriási különbségek vannak közöttük, hiszen bizonyos mértékben átvették az otthoni, esetleg nem igazán jó mintákat. Éppen ezért vezettük be a hároméves kortól kötelező óvodáztatást. Ez szolgálja leginkább az esélyegyenlőtlenség csökkentését, mivelhogy az iskoláskor kezdeténél így a gyors korai fejlődés lehetőségeit kihasználva a hátrányok egy része már könnyebben leküzdhető. Ezt az újítást nem volt könnyű átvinni a törvényalkotásban: éppen a baloldali és liberális politikusok ágáltak ellene, mondván, ne szakítsuk ki a gyermeket a családból. De a parlamenti többségnek köszönhetően törvénybe tudtuk iktatni, és hat-nyolc év múlva már látványos eredményei lehetnek. A hátrányos helyzetű gyermekek leszakadása nem lesz szükségszerű. Az esélyek kiegyenlítése érdekében kiváló eszköz a sport. Elég csak a mindennapos testnevelésre és a művészeti nevelés megemelt óraszámaira utalni. A másik elfogadását célzó nevelésre pedig a hit- és erkölcstanóráknak, vagy a közösségi munkának van kedvező hatása. Ezeket az újításokat mind a 2011-es törvénnyel 2013-tól fokozatosan vezettük be. Ám az eredmények – ilyen a pedagógia természete – csak sok-sok év múlva mutatkoznak meg. Hozzátehetem: a türelmetlenség, a kapkodás nem segít.

– Mi a véleménye az intézményfenntartó átalakításáról? Hogyan működik az új rendszer az ön értesülései szerint?

– Minden átalakítás felfordulással jár, és talán nem koronázza azonnal siker. Dicséretes és örvendetes, hogy mégsem hallok aggasztó híreket. Az átalakítás szükségszerű volt. Kezdettől úgy gondoltam, hogy sok a százkilencvennyolc tankerület, de hát így alakult, így kezdtünk. Az átszervezés célját és irányát tehát jónak tartom. Most kevesebb központból, de még elfogadható földrajzi távolságból tartják fönn és irányítják az iskolákat. Osztom ugyanakkor azokat az észrevételeket, hogy a tankerületek a fenntartás adminisztratív feladatainak végzése mellett nagyobb figyelmet szentelhetnének a szakmai-pedagógiai kérdésekre. Ez összefügg a fentebb kifejtettekkel.

– Hivatalos útjai során számos országban járt, említene oktatási szempontból követendő, vagy éppen elrettentő példákat?

– Nem oktatáspolitikusként utazom általában, hanem külpolitikusként, nemzetközi szervezetek tagjaként, főként francia nyelvterületen. A kint töltött időnek csak a töredékében tudok iskolaüggyel foglalkozni, de ha módom van rá, odafigyelek, kérdezek. Egyetlenegy olyan mintát sem tudnék említeni, amit egy az egyben át kellene vagy lehetne vennünk. Az egyes országok jellemzői nagyon eltérők, és az ottani emberek mentalitását sem lehet importálni. Nem is kell persze. Viszont a jó gyakorlatokat terjeszteni kell. Ám hiába irigyeljük az ázsiai országok eredményeit, az ő módszereiket nem fogjuk tudni és nem is lehet egy az egyben adaptálni. De a munkafegyelmet, a kötelességtudatot, amit ott az iskola közvetít és elvár, azt át lehetne venni. Tudom, kockázatos kijelentés ez egy oktatáspolitikustól, mert ilyenkor megkapja, hogy ósdi, meg poroszos, holott ez nem így van. A követelmények támasztása a pedagóguson múlik, és nem kellenek hozzá poroszos, embertelen módszerek. A tanárképzésben nem azt kell elhitetni a fiatalokkal, hogy pusztán játékkal és engedékenységgel komoly eredményeket lehet elérni, hanem azt, hogy munkával. Igen, engedjük játszani a gyerekeket, legyenek boldogok az iskolában, de ebből nem következik az, hogy ne támasszunk velük szemben olyan követelményeket, amelyekről tudjuk, hogy egészséges fejlődésükhöz szükségesek. Minőségi javulás csakis teljesítményekkel érhető el. Amit szeretettel, tisztelettel, játékossággal, azaz professzionálissá csiszolt pedagógiai művészettel segíthetünk világra jönni.