Amikor hazánk határára ért a háború

A sztálingrádi vereséget követően 1943-ban, csakúgy, mint a Kállay-kormány, a románok is titkon vették fel a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, de külpolitikai téren nálunk ügyesebbnek bizonyultak, ugyanis a Szovjetunió irányába is tapogatóztak. Ekkortájt a szovjetek még nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Észak-Bukovinát, Besszarábiát és Transznyisztriát, ráadásként ők követték el a hírhedt odesszai vérengzést is. Barbu Stribei, a „Fekete herceg” vezetésével Kairóban, majd Moszkvában folytak a tárgyalások, míg 1944 januárjának közepén a britek átadták a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását.

A király még maradhatott

Ahogy a front közeledett Románia keleti határaihoz, az ország stratégiai szerepe úgy értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette.

A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés. Az 1944. április 12-i előzetes fegyverszüneti feltételeket azonban Ion Antonescu marsall elfogadhatatlannak tartotta, és elutasította, két hónap múlva azonban – I. Mihály tudtával – a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt mégis elfogadta azokat. Ennek pontjai megegyeztek az 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti megállapodással, amely kimondta, hogy Románia megszakít mindennemű kapcsolatot a Harmadik Birodalommal, azonnal csatlakozik a tengelyhatalmak elleni hadműveletekhez, visszaadja az 1941. évi keleti hódításait a Szovjetuniónak, cserébe megkapja Észak-Erdélyt. Bár a fegyverszünet érintetlenül hagyta a királyság intézményét, előírta azonban a demokratikus pártokat összefogó kormány alakítását és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság fogadását. 

Mihály király és angolbarát környezete már 1944 májusában megkezdte a kiugrás előkészítését, és 1944. június 14-én hajnalban megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel szegülnek szembe a németekkel. A megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. Hat nap múltán megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába tömörítő Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi udvar vezető szerepét, és elfogadta a monarchia háború utáni fennmaradását.

Beindult a szovjet gőzhenger

Mindeközben a katonai események is felgyorsultak, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot fehérorosz területen, s a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, valamint kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a német–román arcvonalat – amely a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódott – Iasi, Chisinau és Bengyeri között akarták áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploiesti-olajmezők felé nyomuljanak tovább.

A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1 314 200 katona, 1428 harckocsi, 446 önjáró löveg, 16 ezer löveg és aknavető volt, és a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 kilométeres arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetőleg a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, erejük viszont jóval gyengébb volt szovjetekénél, ugyanis a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport félmillió német és 431 ezer román katonából, 121 harckocsiból, 284 rohamlövegből, 7600 lövegből és aknavetőből, s 810 repülőgépből állt. A román katonák harcértéke rendkívül alacsony volt, amelyre a második világháború után Friessner vezérezredes így emlékezett vissza:

„A román katona, adottságait tekintve jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel –, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”

A szovjet offenzívát 1944. augusztus 20-án reggel egy másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát több helyütt szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.

Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna-delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Ezzel azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó egységei birtokukba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, a szándéka az volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román fővárosban és annak környékén állomásozó román csapatok mielőbb az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Steflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját. Erről a lépésről azonban elfelejtették értesíteni a román kommunistákat, akik így az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.

Támadás minden fronton

Augusztus 23-án 16 órakor Mihály király fogadta a Conducatort. Egy fennmaradt gyorsírásos jegyzőkönyv tanulsága szerint ekkor rendkívül feszült vita zajlott le a fiatal uralkodó és Antonescu között. Az ifjú uralkodó közölte, hogy a szovjetekkel ideig­lenes fegyverszünetet óhajt kötni, a marsall azonban semmiképp sem akarta cserbenhagyni a németeket, s figyelmeztette királyát, hogy ezen lépése a trónjába is kerülhet. A felbőszült király hatalmi szóval vetett véget a polémiának: hívatta testőrparancsnokát, Ion Stircea tábornokot, aki azonnal letartóztatta Antonescut és kíséretét. (A marsall egy ponton vátesznek bizonyult: a szovjetek csak ideig-óráig tűrték meg a királyságot, és Mihálynak 1947 végén le kellett mondania trónjáról.) Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen  elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sanatescu vezérezredessel az élen, ami lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, valamint bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását és  a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Emellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszként a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak, a szovjet gépesített csapatok pedig igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátok vonalára. Ezen a napon a román határőrség több helyen is rajtaütést hajtott végre a román–magyar határon.

1944. augusztus 26-án – három nappal a bukaresti események után – az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, és megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Nem sokkal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ami azonban a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk eleve kudarcra ítéltetett.

A szerző hadtörténész