Belföld

A liberalizmus mindent elpusztít és mindent tönkretesz

Az egyháznak az a feladata, hogy védje a fontos pilléreket, az értékeket és az emberi létezés méltóságának a feltételeit

Manapság minden cseppfolyós, minden bizonytalan, ez félelmet kelt, bizonytalanságot szül, erkölcsi romlást hoz, ami az emberi személyiség minőségének a silányodását eredményezi – mondta lapunknak Osztie Zoltán, a Budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia plébánosa. Rávilágított: ebben a környezetben az egyedüli szilárd igazodási pontoknak a kétezer éves, természetfölötti kinyilatkoztatással rendelkező és cáfolhatatlanul az igazságot képviselő keresztény egyházak tekinthetők.

A liberalizmus mindent elpusztít és mindent tönkretesz
Osztie Zoltán úgy látja, hogy a totális hatalmi törekvés vagy ideológia képviselői eszközként használják a társadalom különböző közösségeit
Fotó: MH/Katona László

– Április vége óta a Budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-templom keresztelőkápolnájában egy csodálatos Molnár–C. Pál-festményt láthatnak a hívek. Hogyan került a kép a templomba?

– A festőnek korábban a Molnár–C. Pál Műterem-Múzeumban volt kiállítva ez a nagyon szép festménye, amely a Szent Családot ábrázolja. A művész unokája és felesége kereste annak a lehetőségét, miként kerülhetne méltó helyre a kép, mert a szűkös kiállítótérben nem érvényesült kellőképp a festmény. Az elhelyezést bonyolította, hogy az alkotás idegen tulajdonban volt. Varga János, a bécsi Pázmáneum igazgatója ezért megvásárolta a festményt, majd odaajándékozta a galériának, amely templomunkban helyezte el a képzőművészeti alkotást.

– Nemrég egy másik képpel is gazdagodott a templom.

– Az a családi vállalkozás, amely a templom teljes rekonstrukcióját végezte, idén lett harmincéves, és a jubileumra a templomnak ajándékozta Molnár–C. Pál egy másik gyönyörű festményét. A kép az angyali üdvözletet ábrázolja, ami nagyon hasonló megjelenítésében a főoltáron található angyali üdvözlethez, amely ugyancsak a művész alkotása.

– Milyen üzenetet hordoznak a hívek számára Varga János atya vagy az említett cég által tett nagylelkű gesztusok?

– Nagyon fontos, hogy a szóban forgó képek olyan témájú műalkotások, amelyek szakrális teret igényelnek. Ez az egyik fontos kritérium. A másik, hogy a templomnak kiemelkedő tekintélye van országszerte, nem túlzás, ha azt állítom, a Belvárosi Főplébánia-templom Budapest első három temploma közé tartozik. Nemcsak a kőbe vésett történelem, nemcsak a nyitott szívek, a nyitott kapuk temploma miatt, hanem azért is, mert rengeteg turistát fogadunk.

– Amit mond, azért is különösen érdekes, mert a pápa a tömegtájékoztatás világnapján a „meghallgat” igére hívta fel a figyelmet, amely a kommunikáció nyelvtana szempontjából kulcsfontosságú, s egyben a valódi párbeszéd feltétele is. Tapasztalható az embereknek az a vágya manapság, hogy értéket közvetítsenek számukra, s hogy őket is meghallgassák?

– Itt kettős irányú párbeszédről van szó. Egyrészt a pápa üzenete az anyaszentegyháznak, a keresztény közösségnek szól. Másrészt az evangéliumot alkalmas módon kell eljuttatni az emberekhez. Ennek mindig is eszköze volt a keresztény vagy szakrális művészet, amely azoknak is közvetíteni tudta az evangéliumi üzenetet, akik egyébként nem kötődnek sem a keresztény valláshoz, sem a keresztény egyházhoz, de van érzékük a szép és az igazság iránt. Másrészt azt látjuk, hogy ebben az értékvesztett társadalmi környezetben van igény az emberekben arra, hogy szilárd igazodási pontokat keressenek. Ez például a fiatal nemzedékben most elég markánsan megjelenik.

– Valóban?

– Manapság minden cseppfolyós, minden bizonytalan, ez félelmet kelt, bizonytalanságot szül, erkölcsi romlást hoz, ami az emberi személyiség minőségének silányodását eredményezi. Olvastam egy tanulmányt, amelyben a szerző leírja, hogy a civilizációnk hanyatlásának egyik fő oka az ember maga, az egyén egyre leértékelődő minősége.

– Ez nem valami jó hír.

– De igaz. A jóléti és liberális társadalmak dekadenciája kézzelfogható, látjuk és tanúi vagyunk az „eredményeinek”. Ezért jelenik meg ezzel párhuzamosan, nyilvánvalóan és egyre határozottabban a szilárd igazodási pontok iránti igény. S hol van ilyen szilárd igazodási pont? A kétezer éves, természetfölötti kinyilatkoztatással rendelkező és cáfolhatatlanul az igazságot képviselő keresztény egyházaknál. Akkor, amikor tanúi vagyunk egy embergyűlölő, emberellenes ideológia hatalmi törekvésének és különböző támadásainak, akkor a keresztény közösség még mindig az embert védi, merthogy képviseli az abszolút kiindulópontot, a teremtő Istennek a szándékát és szeretetét.

– Mire gondol pontosan?

– Arra, hogy az embert és a társadalom különböző közösségeit eszközként használják föl ma egy totalitárius hatalmi törekvés vagy ideológia képviselői. Gondoljunk csak arra, hogyan lettek a menekültekből migránsok! Ne értsen félre: a menekülteknek segíteni kell, kötelező, és a kereszténységünkből nyilván egyenesen fakad, de ne keverjük össze a migránsokkal, akiket ránk szabadítottak. Szegényeket eszközként használják föl, ahogy a cigányságot vagy a hajléktalanokat is. És akkor még nem említettem, hogyan használják fel a gyerekeket.

– Tényleg, hogyan?

– Már az óvodában megrontják őket a genderideológiával. Már nem is tudjuk csírájában elfojtani, sajnos szárba szökkent és kivirágzott. Ez is egy példa arra, milyen mértékben képes egy káros ideológia embergyűlölő szemlélettel az embert eszközként használni. Nézzünk magunkra: férfiak és nők vagyunk. Aki ezt tagadja, manipulál, nem fogadja el az embert annak, ami, helyette gyűlöli és felhasználja.

– Nem tart attól, hogy ilyen megállapítások után támadások kereszttüzébe kerül?

– A liberalizmus totalitárius, és mindent elpusztít, tönkretesz. A totalitárius rendszereknek egyébként ugyanaz a gyökere, a módszere és az eredménye, igaz ez a nemzeti szocializmusra, a moszkovita bolsevik kommunista diktatúrára és a liberális totalitárius törekvésekre. Gyökere az istentelenség, eszköze az embergyűlölet, a személyt likvidáló hatalomgyakorlás, végső célja pedig a totális hatalom megszerzése.

– A Szentatya a közelmúltban úgy fogalmazott: valójában ott tartunk, hogy elveszítjük azt a képességet, hogy meghallgassuk az előttünk álló embert, a mindennapi kapcsolatokban és az együttélés legfontosabb kérdéseiről folytatott vitákban. Ha ezt a kontextust vesszük alapul, ön szerint mennyire van könnyű helyzetben a katolikus egyház?

– Nem könnyű egy istentelen és embertelen környezetben képviselni a személyi méltóságot, azt, hogy az ember soha nem válhat eszközzé. Hogy a boldogság feltétele a szeretet és az elköteleződés, a másikért vállalt felelősség, Krisztusnak és az élő Istennek a képviselete. Isten ugyanis van, akár tetszik, akár nem. Az ő képviselete egy teljesen istentelen és elembertelenedő környezetben azt jelenti, hogy szembemegyünk az árral. Gondoljunk csak a jegyesekre, az elkötelezettségvállalásukat nyilvánosan is ki kell fejezniük, olyan fiatalokról van szó, akik szembemennek az árral, hiszen a kortársaik azt mondják, „nem kötök házasságot, mert nem adom föl a szabadságomat”. Most akkor föladják a szabadságukat azok, akik elköteleződést vállalnak, vagy éppen ők válnak szabaddá?

– Rímel a kérdésére, hogy fogékony-e még annyira a ma embere Isten szavára, mint akár csak száz évvel ezelőtti elődei?

– Itt három pillért kell komolyan venni: Istent, hazát, családot, amelyek egyben az identitásunknak és ezzel a boldogságunknak az alapkövei. Ezt nyilván komolyabban vették még a két világháború között is az annyit szidalmazott keresztény kurzus idejében. Ma ez egyre jobban távolodik. Azt látom, hogy a társadalom polarizációja mind markánsabb, nő a szakadék, ami a két pólus között tátong, a kétféle értékrend és ideológia egyre inkább kibékíthetetlenné válik. Istenhit és a belőle fakadó emberkép, valamint mindannak tagadása egymást kizáró módon áll szemben. Amit mi keresztények fölvállalunk, az egyre inkább hősiességet kíván; ma a konzervativizmus válik haladóvá és a haladónak mondott liberális ideológia dekadenssé.

– Milyen szerepet töltenek be a vallásra nevelésben a keresztény pedagógusok vagy a keresztény iskolákban dolgozó tanárok?

Nagy lehetőség a társadalom előtt, hogy háromról nagyjából tizenhat százalékra nőtt a történelmi keresztény egyházak oktatási intézményeinek száma. Ezek értéket képviselnek, bármennyire botladozva működ­-nek is. Hiszen a történelmi keresztény egyházaknak nagyon nehéz ilyen társadalmi környezetben feddhetetlen katolikus, református, evangélikus iskolákat működtetni, mégis azt kell mondanom, hogy felnövekedik egy olyan keresztény értelmiségi generáció, amely képes többletet képviselni, igényességet, emberséget. Mer isteni fedezetet biztosítani a társadalom jobbítása érdekében. Vagyis nagy az esélye, de a felelőssége is ezeknek az oktatási intézményeknek, hogy pozitív jövőképünk alakulhasson.

– Nem várnak el a pedagógusoktól irreá­lisan sokat, miközben – még a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szerint is – nem túl magas a jövedelmük.

– Valljuk meg őszintén, ahogy a kormány is belátja, rendezni kell a pedagógusok javadalmazását, társadalmi elismertségét, mert a tanárok nincsenek megbecsülve sem erkölcsileg, sem társadalmilag, ez világos. És ez persze összefügg egy másik drámai erkölcsi vagy társadalmi kérdéssel, a tekintély abszolút tagadásával és válságával. Ez a kulcs egyébként: ha nincs abszolút tekintély, akkor a társadalom rendje is fölborul. Ha pedig a tekintély relativizálódik, ellehetetlenül a szülői és a pedagógusi szolgálat. A pedagógusoknak nincs a kezükben eszköz. A gyerek azt csinál, amit akar.

– Ez ismét vörös posztó lesz sokak számára, de akkor már vigyük végig a gondolatot! Elképzelhetőnek tartja, hogy a tanárok a jelenlegihez képest pluszjogosítványokat kapjanak?

– Valami megoldást mindenképpen találni kell, de hogy ez kinek a feladata, nem tudom. Ebből a szempontból a mi iskoláink még jobb helyzetben vannak, mert a tekintélynek va­la­mifajta tisztelete még él. A katolikus egyház is azért létezik, mert hierarchikus, van tekintély, van igazodás. Ezért biztos pont a katolikus egyház a társadalmon belül is.

– Milyen eszközei vannak az egyháznak a konzumkultúrával, a nihillel szemben?

– Az elsődleges a liturgia, ami jelenti az imádságot és azt, hogy a liturgiában van egy szilárd rend, ahol mindenkinek be kell töltenie a maga feladatát, legyen az a pap, a diakónus, a ministráns vagy a kántor. Ez a rend az, ami kisugárzik azután az egyházi hierarchia működésére és életére, és ez az, ami igenis hatással van a társadalom életére. Egy család életére ugyanez vonatkozik, nem? Mindenkinek megvan a maga feladata, még akkor is, ha ma ezt is megpróbálják megváltoztatni. Egyes szülő meg kettes szülő, anya és apa helyett. Micsoda agyament ötletek kerülnek elő? Ez az emberellenes, istentelen ideológia olyan abszurditásokba fullad, ami normális embernek eszébe se jut. De ez is a téveszmék természete: először csak picit hajol el, aztán abszurddá válik.

– Hogyan tudja az egyház felvenni a harcot ez ellen az abszurditás ellen, ha egyre kevesebb a pap?

– Beszélnünk kell az egyház tekintélyének aláásásáról, azon belül is a papság tekintélyének teljes tagadásáról. Ez egy nagyon tudatos, istentelen, liberális ideológia támadásainak köszönhető, aminek az eszköze a liberális média. Lehet minket szidalmazni, attól még nem veszít rajta más, csak a társadalom, az egyes ember. Milyen furcsa a pedofília kérdése is: a papságot le lehetett járatni a homoszexualitás, a pedofília vádjával, miközben aránytalanul kicsi a pedofília jelenléte, aránya az egyházon belül. Persze egy eset is borzasztó, elfogadhatatlan és égbekiáltó bűn, félreértés ne essék. De akkor a pedofíliát, a homoszexualitást miért nem tárják föl a médiában? Vagy a színészek, a művészek körében.

– Mostanában bőven akadnak erre is törekvések.

– Nem a gyermekeket védik, maradjunk ennyiben.

– Visszatérve az eredeti kérdésre: nem lesz-e égető probléma, ha már nem az most is a paphiány? Mivel igyekszik a katolikus egyház a fiatalok számára vonzóvá tenni a papi hivatást?

– Először is: logikusan csökken a papság száma, mert ez összefügg azzal a kérdéssel, hogy az elköteleződésre való képesség megvan, de a készség már hiányzik. És minden olyan életforma, szolgálat vagy állapot, ami elköteleződést kíván, veszendőben van. Másodszor: nyilván hitelesnek kell lenni, tehát amit hirdetek, azt kell élnem. Ez is egy elköteleződés, annak a tapasztalata és élménye, mit jelent kereszténynek lenni. Mindez elsősorban a litur­giában válik nyilvánvalóvá egy fiatal számára, akár a ministránsok szolgálatán vagy egy énekkaron keresztül. Ezt nem lehet megkerülni semmi módon, és nyilván a hiteles papi, szerzetesi életen át juthatnak el a fiatalok oda, hogy meghallják Isten szavát.

– Segítene, ha a médiában nagyobb teret kapnának a keresztény témák, illetve az elköteleződés?

– Az nagy segítség lenne, de nem a médián keresztül lesz vonzó ez a pálya.

– Milyen lehetőségei vannak a modern katolikus egyháznak arra, hogy a hívei számát növelje? Milyen „szolgáltatásokkal” tudják elérni a híveket és a nem hívőket? Például azzal, hogy mindenkire odafigyelnek, mint önök a Belvárosiban, így például az értelmi sérültekre vagy az elváltakra is?

– A társadalom elvárásait tekintve elsősorban a szociális terület az, ami ma azoknak is kivívhatja az elismerését, akiknek semmi közük nincs a kereszténységhez, az egyházhoz vagy az üzenetünkhöz. A katolikus egyház és a történelmi keresztény egyházak hihetetlen hősies szolgálatot vállalnak például a menekültek ellátása terén. Erről egyébként nem nagyon beszélünk, vagy kevésbé tud a társadalom. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy nem ez az egyház feladata.

– Éppen akartam kérdezni, hogy akkor viszont mi?

– Az egyház odaföntről való küldetése nem ez, mert elsősorban nem karitatív szervezet, hanem a természetfölöttit képviseli. Isten van, az életnek van értelme, arra ösztökéljük az embereket, hogy törődjenek a lelkükkel. Ebben támogatjuk őket, az egyháznak ugyanis az a feladata, hogy védje a fontos pilléreket, értékeket és az emberi létezés méltóságának a feltételeit. Ilyen például a személyesség.

– A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) korábbi elnökeként mit gondol, napjainkban mi a keresztény értelmiség kritikai felelőssége? Mit és mennyit engedhet meg magának a keresztény értelmiség?

– A Keresztény Értelmiségi Műhelyben, ami az egyik projektünk, egy éven át foglalkoztunk ezzel a témával, miként látjuk mi, keresztények a világunkat, a valóságot. El kell mondani, hogy egy olyan környezetben, ahol a Zuckerberg úrék metaverzumot üzemeltetnek, a fiatal nemzedék iszonyatos támadásnak és veszélyeknek van kitéve. Egy ilyen, teljesen virtuális térben bárkiből lehet gyilkos, férfiból nő, a nőből férfi és így tovább. Ezzel szemben nekünk, keresztényeknek a valóságot, az igazságot, az embert, a személyi méltóságot, a személyességet kell védenünk és képviselnünk, nem lehet gépeken keresztül kommunikálni. Szemtől szembe, lélek a lélekhez, egymás gondolatára, érzésére rezonálva lehet párbeszédet folytatni az embernek emberrel.

– Melyek azok a területek, ahol a keresztény értelmiségnek jobban kellene hallatnia a hangját?

– Minden területen, ami az ember boldogságához, méltóságához vagy az élet kibontakozásához tartozik. Életünkben ma alapvető drámai kérdések vetődnek fel, a mai társadalmi környezet, a világunk állapota, a hatalmi totalitárius törekvések, a háború, a migráció, a járványok és így tovább. Most a gazdasági helyzet vet föl olyan kérdéseket, amikre egyelőre nincs válasza a modern társadalomnak, de az egyháznak igen. És nem azért, mert okosabbak vagyunk, mint a környezetünk, hanem azért, mert kaptunk válaszokat. Ezeket a válaszokat képviselni kell, mert ott vannak az evangéliumban. A Bibliá­ban mindenre van felelet, hiszen az evangélium maga a teljesség. A történelem végéig bármilyen fölvetődő kérdésre ott van a válasz, nekünk az a feladatunk, hogy ezt kiolvassuk, aktuálissá tegyük és képviseljük.

– A baloldalon állandó téma, hogy az állam „túltámogatja” az egyházakat. Ön szerint sok vagy kevés a több mint ezermil­liárdos dotáció tíz év, 2011–2022 alatt?

– Nyilvánvalóan kaphatnánk kevesebbet, és természetesen azzal is megelégednénk, ahogy kaphatnánk többet, és azzal is tudnánk mit kezdeni. A kereszténydemokrata politikát Európában lassan kizárólagosan képviselő magyar kormánynak a keresztény egyházak lehetnek a partnerei. Ugyanazt a társadalmat szolgáljuk a magunk eszközei­vel. A kormány a politikai, gazdasági lehetőségek megteremtésével, az egyház a lelki, természetfölötti eszközeivel, és e kettő kiegészíti egymást. A lehetőséget megteremtette a kormány, nekünk partnerként kell elfogadnunk a kinyújtott kezet, hogy az „oltár és a trón” együttműködjön az emberek boldogságának szolgálatában. Ahogyan azt a miniszterelnök úr és a kormány is hangsúlyozza, az állam tartozik a keresztény kultúra védelmével és támogatásával, az egyházak pedig a maguk eszközeivel tartoznak az evangélium hirdetésével.

– A baloldalon erre gyakran az a reakció, hogy így elveszítik az egyházak az önállóságukat, gyakorlatilag lélegeztetőgépen tartják őket.

– Ez nem igaz. Ez hazugság, ideológia, manipuláció, keresztényellenes támadás. Gyurcsány Ferenc idejében ugyanúgy szolgáltunk, a KÉSZ vagy én belvárosi plébánosként pontosan ugyanúgy dolgoztunk mint az Orbán-kormányok idején. Tény, utóbbival együttműködve több a lehetőségünk, és ezzel élnünk kell, mert Gyurcsány idejében nem voltak hasonló támogatások. Nyilván egy kereszténydemokrata kormány a keresztény egyházakkal partneri kapcsolatot ápol. A kommunisták és liberálisok viszont ellenségként tekintenek rá, hiszen az egyház már a létével kritikát fogalmaz meg velük szemben.

Kapcsolódó írásaink