„Itt mindenki megélheti a saját világnézetét”

– Mit mutatna meg a magyar egyházból, vallásosságból, az egyházmegyéjéből az eucharisztikus kongresszusra érkezőknek, a világegyháznak?

– Ha az egyházmegyéből kell választani: Dunaszentbenedeken, Géderlakon és néhány helyen még egy kis szelete megmaradt a hagyományos népi vallásosságnak, ezt mindenképpen. Megmutatnám az iskolákat, az ifjúságunkat is – bár ők, legalábbis a nagyobbak, mennek a kongresszusra. Nyugaton egyre kevesebb egyházi iskola van, ezért ezt különösen fontosnak tartom, jóllehet mi azért kicsit más helyzetben vagyunk, itt kevésbé szembesülünk azzal a szellemiséggel, ami Nyugaton rontja, támadja a keresztény értékrendet.

– Mire gondol?

– A genderőrületre, ami a Bibliát olvasva az Antikrisztus korára emlékeztet engem. Szívesen megmutatnám a Nyugatnak, hogy itt, ahol ők diktatúrát meg maradiságot sejtenek, egyáltalán nincs sem diktatúra, sem maradiság. Mindenki megélheti a maga világnézetét, így a keresztény világnézetet is. Való igaz, hogy a templomokat és egyházi épületeket kormánytámogatással tudjuk rendbe tenni, de ez nem jelent állami befolyást. A Kalocsai Főegyházmegyének van elég sok egyházi iskolája, és úgy látom, ott kiváló keresztény embereket képeznek. Még a mostani körülményeink között is reális a remény, hogy lesz belőlük valaki. A gyerekeken látom, hogy mennyire másmilyenek már most, mint akár tíz évvel ezelőtt voltak.

– Rosszabbak?

– Nem. Mások. Nehezebb hozzájuk utat találni. A mai gyerekeknek annyi inger és információ köti le a figyelmét, hogy már másra jár az agyuk, más céljaik vannak. Mindez alakulhat jó irányba is, de rossz irányba is.

– Ha az egyházmegye múltjából kellene választani valamit, akkor mi az, amire a legbüszkébb, vagy amit a magyar történelem részeként a legszebbnek tart?

– Az, hogy mindig újra tudtunk kezdeni. Tizenöt éve egy amerikai diplomatának mondtam itt, hogy úgy nézze ezeket a falakat, hogy az épület alapjai szó szerint ezer évesek. Fölépült a barokk érsekség, de alul továbbra is a Szent István-kori kövek vannak, amelyek túléltek jó néhány uralmat: tatárt, törököt, oroszt, miközben az egyházmegye területének jó részét elvitte Trianon. Szomszédunkban a titói Jugoszlávia léte is aggodalommal töltötte el az egyházmegye déli részeit: azokban a községekben ez mély nyomot hagyott. És mégis vagyunk. Ez egy csodának is mondható tény.

– Mit gondol, milyen tulajdonság kellett a népben ehhez a túléléshez és az újrakezdéshez?

– Részben állhatatosság, részben pedig az, hogy az egyházat mi nem szociológiai vagy politikai jelenségként tartjuk számon, hanem azt mondjuk, hogy az isteni gondviselés vigyázza, az őrizte meg minden történelmi csapás és minden gyarlóság ellenére.

Ez az országrész nagyon sokat szenvedett az elmúlt évezredekben, többet, mint például a Dunántúl. Itt tényleg kő kövön nem maradt. Azért is örülök a jelenleg zajló ásatásoknak, mert előkerülnek a középkori székesegyház romjai, amelyek bizonyítják, hogy semmivel sem volt alacsonyabb rendű építészeti és egyházművészeti kultúra itt, mint Nyugaton.

– Az egyházmegye vallásossága ma jónak mondható?

– Szerintem inkább átlagosnak.

– És remél változást az eucharisztikus kongresszus után?

– Egyénit. Tömeges megtérésre nem számítok, talán inkább egyéni pozitív hatása lesz az eucharisztikus kongresszusnak.

– Mit vár a kongresszustól a személyes életében?

– Készülünk rá. Nem úgy várom, mint a gyermekek a Mikulást, mert nekem is lesz feladatom a NEK hetében.

– Hányan jelentkeztek a kalocsai érsekségből a NEK-re?

– Lesznek tőlünk is elsőáldozó gyerekek, de azért gyerekkel nem könnyű Kalocsáról Budapestre mozogni, az egyházmegyénknek nem olyan az infrastruktúrája, hogy egy napba könnyedén beleférjen oda-vissza az út, plusz az elsőáldozás. Ráadásul ez más, mint egy osztálykirándulás, a mise fegyelmezett ottlétet kíván. Ettől függetlenül a megnyitón és a zárómisén azért szerintem nagy tömegek lesznek.

– Mit jelent ma egy tömeg az Eucharisztikus Kongresszuson?

– Hívő tömegre gondolok, nem olyanokra, mint a focidrukkerek, és nem is lesznek annyian, mint a focidrukkerek lennének.

– Miért?

– Ilyen a világ. Mindig többen lesznek szórakozóhelyeken, mint elméletimatematika-klubokban, amíg világ a világ, ez így lesz. A NEK lelki összeszedettséget kíván, erre pedig az emberek többsége képtelen. Vagy el tudja azt képzelni, hogy mondjuk az összes kocsmában lévő embert valahogy összecsődítenék egy helyre, és azt mondanák nekik, hogy most tíz perc csendes elmélkedés és aztán imádság következik?

– Hát nehezen. De akkor hogyan lenne érdemes a kocsmában ülő emberekhez szólni?

– Az nem a hittérítés területe. Amikor eljártam fiatal pap koromban vidéki lakodalmakba, négy-öt pohár bor után már mindenki vallásos volt, már mindenki járt misére, már mindenki majdnem meg is gyónt. Aztán kijózanodtak…

– Hogy lehet mégis a kereszténységet legalább annyira vonzóvá tenni, mint négy-öt pohár bort?

– A szellemi dolgok nem olyan módon vonzóak, mint például a kábítószer vagy mint a strand. Ha így lenne, akkor az Isten túl hasznos lenne ahhoz, hogy Isten legyen. Oda lelki emelkedettség kell. Csak egy példa: mi a demokráciának a hátulütője? Mindamellett, hogy nincs jobb. Az, hogy a demokráciában az átlag győz. Isten viszont minőség. A kongresszusra lefordítva ez azt jelenti, hogy a NEK nem missziós terep, hiszen eleve olyanok fognak odamenni, akikben van erre lelki igény.

– Mondhatjuk, hogy a missziós parancs egyben kultúrmissziós parancsot is jelent?

– Hogyne! De a NEK-nél maradva: továbbra is hangsúlyozom, hogy az Eucharisztia abszolút lelki dolog.

– A kongresszus maga viszont azáltal, hogy egy tömegrendezvény, valamiféle politikumot is hordoz.

– Minden nyilvános működés politikum. Mert mi a politika? Az, amikor a polisban, a nyilvánosság előtt képviselek egy véleményt.

– Akkor ezek szerint az egyháznak feladata politizálni.

– Kötelessége. De nem pártpolitikát, hanem az evangéliumban hitet és erkölcsi elveket hirdetni. És lelkipásztorkodni. Emlékszem, a rendszerváltozás előtti években volt egy ötvenéves, súlyos beteg ember, akiről kiderült, hogy egyházi iskolába járt, de aztán elmaradt a hívő életből, a felesége pedig hithű marxista volt.

Elhívott magához betegen, meggyónt, megáldozott. Az ateista feleségtől tudtam meg, hogy ezt követően mintha kicserélték volna, már nem lázadozott azért, hogy meg kell halnia. Ennek az embernek visszajött a hite és vele együtt a kegyelem is, és tényleg keresztényként halt meg. Az Eucharisztiának a legnagyobb csodája az, hogy megtartja az embereket a jóban, hogy kitartást ad nekik.