Belföld

„Lemaradástörténet” helyett pozitív nemzetkép a diákoknak

A történelem identitást ad az egyénnek, segít eligazodnia, elhelyeznie magát a világban. Az állam kötelessége, hogy ezt minél magasabb szinten, szilárd tényalapra építve, de mindenkor megújulni kész módon biztosítsa

Ilyen mértékű oldalszámcsökkenés a rendszerváltozás óta nem történt történelemtankönyvekben – hangoztatja Borhegyi Péter, az új kiadványok tananyagfejlesztője. Szabados György, a korai magyar történeti részek szerzője különösen fontosnak tartja a történelem identitást kialakító szerepét. A leghevesebb bírálók nem mellesleg a korábban extraprofitot termelő tankönyvpiac „államosításának” kárvallottjai.

„Lemaradástörténet” helyett pozitív nemzetkép a diákoknak
Az új megközelítés az egyetemes jelenségekre magyar példákat hoz (képünk illusztráció)
Fotó: MH

Amint arra számítani lehetett, mihelyst felkerültek a Tankonyvkatalogus.hu-ra a szeptembertől hatályos, módosított Nemzeti alaptantervhez illeszkedő, átdolgozott történelemtankönyvek, máris megindultak a heves támadások. Ezeket Rétvári Bence, a humán tárca parlamenti államtitkára „politikai alapú” kritikáknak, sőt, „felesleges hisztériakeltésnek” minősítette. Tény: a tankönyvek húsz–harminc százalékkal rövidültek, tehát végbement a régóta sürgetett tananyagcsökkentés, amelynek eredményeképp növekedhet a tanárok mozgástere, és lehetőség nyílik a balliberális oktatási szakértők által is állandóan követelt kompetenciafejlesztésre. A kötetek korszerű, jelenségalapú megközelítéssel íródtak, és ahol csak lehet, igyekeznek egy napjainkig tartó ívet fölrajzolni, hogy még érthetőbbé váljanak az ok-okozati viszonyok, történelmi folyamatok.

Többször írtunk a korábban liberálisan működő tankönyvpiac extraprofitjáról. Nem meglepő, hogy most az új kiadványok leghevesebb bírálói éppen az ingyenes tankönyvellátást lehetővé tevő „államosítás” kárvallottjai, akiknek kötetei lekerültek a díjmentesen rendelhető könyvek listájáról.

Az új – 5. és 9. évfolyamos – történelemtankönyvek elemzésére a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete felkérte a korai magyar történeti részeket író Szabados Györgyöt – aki a székesfehérvári Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont és a Szent István Király Múzeum munkatársa, illetve a budapesti MKI László Gyula Kutatóközpont igazgatója –, valamint Borhegyi Pétert, a kiadványok tananyagfejlesztőjét. Az egyesület honlapján elérhető interjúkból szemezgettünk.

Hiteles eredethagyomány

Szabados György hangsúlyozta: a magyar múlt legkorábbi szakasza nemzeti identitásunk alapját képezi. Mivel a régi korokról tudhatunk a legkevesebbet, itt merül fel a legtöbb bizonytalanság, ám a kutatásnak és a közoktatásnak is mindenkori joga és kötelessége, hogy a tőle telhető legjobb válaszokat adja meg. A múltról alkotott kép az újabb tudományágak kifejlődésével fokozatosan színesedik, az írott kútfők tudósításai mellé így zárkóztak fel a nyelvi, néprajzi, régészeti, embertani, legújabban pedig az archeogenetikai adatok – magyarázta a kutató.

A finnugor eredetről kijelentette: tudatosult végre az, hogy a „nyelv története = nép története = egyetlen régészeti kultúra” leegyszerűsítés tarthatatlan, a nyelvészi dominanciájú őstörténet-szemlélet alapos revízióra szorul, és ennek meg kell jelennie a közoktatásban is. Felértékelődnek a hazai és külhoni írott kútfők, amelyek egybehangzóan sztyeppei keletkezésű népként ábrázolják a magyart – folytatta Szabados György. A magyarság eredetmítoszáról, A csodaszarvas mondáról közölte, „az összehasonlító folklorisztika alapján ez nem egy íróasztalnál összetákolt álmítosz, hanem hiteles eredethagyomány, s motívumpárhuzamai elsődlegesen a sztyeppére vezetnek”.

Beszélt arról is, hogy egy nép kialakulása, az etnogenezis több szálon futó cselekmények sora volt, ezért tarthatatlan a népvándorlás korábbi lineáris képzete. Amiben a sztyeppei típusú állam különbözik a „letelepült” államoktól, az az eurázsiai füves pusztákon élő, nagyállattartó pásztorkodást folytató közösségek militáns politikai szerveződése. „Nem én találtam ki azt, hogy a Szent István előtti másfél évszázadban is volt magyar állam” – folytatta a kutató, példaként említve Walter Pohl osztrák akadémikust, aki a hunok, az avarok és a Szent István előtti magyarok államát a sztyeppei birodalmak közé sorolta, amelyek a közép-európai államiság nem római típusú alternatíváját jelentették a népvándorlás korában.

Átértékelt „kalandozások”

A honfoglalás idejének és okának megítélése ma sem egységes – szögezte le Szabados György. Elmondta, magyar régészek már korábban felhívták a figyelmet arra, hogy egy katasztrofális etelközi besenyő támadásnak semmi nyoma a beköltözött magyar nép leletanyagában, ugyanis a temetőkben azonos tárgyi kultúrájú férfiak és asszonyok nyugodtak, vagyis nem özvegy férfiaknak kellett új hazájukban idegen műveltségű asszonyokkal újrakezdeniük az életet. A 895-ös besenyő támadásról egyetlen bizánci forrás tudósít, ám azt egy olyan népvándorlás-láncolatba illeszti, ami nem valós megfigyelésen, hanem mechanikus irodalmi toposzon alapszik. Krónikáink alapján Álmos kezdte bevezetni a magyarokat a Kárpátok közé, mégis eddig a történeti köztudatban csak Árpád jelent meg ezekkel az érdemekkel. Viszonylag kis erőbefektetéssel „újabb” nemzeti hőshöz jutottunk – fogalmazott a kutató.

A „kalandozásról” kifejtette: a szóval az a baj, hogy nem azt jelenti, ami valóságban történt. Kalandozni annyit tesz, mint kedélyes, ötletszerű portyákra indulni, márpedig a magyar katonák állami érdekekből keltek – néha több ezer kilométerre rúgó, Hispániáig, az Atlanti-óceán partjára, Dél-Itáliába és Konstantinápolyig elérő, igen veszélyes – útjukra. E támadásoknak csak kísérő jelensége és nem kiváltó oka volt a zsákmányszerzés, mert északkelet – a gazdag karavánutak – felé a 10. századi magyarok nem hadakoztak, hanem kereskedtek.

A magyarság az egyedüli sztyeppei kultúrkörben kialakult, és máig fennmaradt nép, amely a nyugat-európai keresztény civilizációba illeszkedett. Álmos nagyfejedelem által létrehívott államiságát a kelet-európai sztyeppéről hozta a Kárpát-medencébe, ezt ötödik leszármazottja, Szent István király az első ezredfordulón olyan római típusú keresztény államisággal váltotta fel, amelynek több eleme – latin betűs íráskultúra, kodifikált törvénykezés, területi alapú közigazgatási rendszer – ma is jogfolytonos valóságként jelöli ki közéletünk kereteit – összegzett Szabados György. Megjegyezte: a diákot a régmúltról megszerzett tudása egy életen keresztül elkísérheti: a diák szülő lesz, majd nagyszülő, gyermekének, unokájának segíthet a történelmi leckék elsajátításában. A történelem identitást ad az egyénnek, segít eligazodnia, elhelyeznie magát a világban. Az állam kötelessége, hogy ezt minél magasabb szinten, szilárd tényalapra építve, de mindenkor megújulni kész módon biztosítsa a közösség számára – szögezte le a kutató.

Közös kulturális kód

Borhegyi Péter rámutatott: a kötetek „látványosan karcsúsodtak”, ilyen mértékű oldalszámcsökkenés a rendszerváltozás óta nem történt történelemtankönyvekben. Mégis, sok minden átmentődött, egy kicsit átfogalmazva, de számos új anyag vagy újszerű szemléletű anyag is keletkezett. A legfontosabb törekvésünk az volt, hogy olyan könnyen tanulható és tanítható könyveket készítsünk, amely egyszerre magyaráz, egyszerre segít a történelmi műveltség átadásában, és eközben alkalmas kompetenciafejlesztésre is, illetve elősegíti a történelmi gondolkodás kialakítását – részletezte a szerkesztő.

A tananyagcsökkentés egyik forrása, hogy főleg egyetemes történelemből föladásra került a totalitás és a kronológia, megjelent a szigetszerű elrendezés. A szigetszerűség kihívás volt a tankönyvek esetében, és kihívás lesz mindannyiunk számára szeptembertől –fogalmazott Borhegyi Péter. Kiemelte ugyanakkor: most tényleg a lényegesebb anyagokra koncentrálhatnak, rámutathatnak az összefüggésekre, és tisztábban láthatunk a közös kulturális kód átadásában. Mert például II. Fülöp Ágost helyett inkább azt tanulja meg a magyar diák, hogy abban a korszakban indult meg azon csodálatos katedrálisoknak az építése, amelyek miatt ma is tisztelettel adózhatunk a középkor mesterembereinek.

A tananyagfejlesztő beszélt arról is, hogy a „kulturális kódon” azokat a fontos megtanulandó fogalmakat, neveket, évszámokat, helyszíneket, eseményeket, jelenségeket értjük, amelyek az egyetemes vagy a magyar történelem szempontjából kimagasló jelentőségűek, és ismeretük a mindennapok során segíti a diákokat abban, hogy szimbólumokat dekódoljanak, illetve a közös kulturális kódot használó beszélgetéseket, szövegeket megértsenek. A kulturális kód elemei olyan dolgok, amelyeknél egy kicsit „ciki”, ha a Wikipedián nézünk utána, például a piramis, a fáraó vagy a lovag fogalma – magyarázta Borhegyi.

Azzal összefüggésben, hogy igyekeznek az egyes jelenségeket magyar példákon keresztül bemutatni, a szerkesztő közölte: ez szemléletmódváltás, a „lemaradástörténet” narratívája helyett kínálunk egy pozitív nemzetképet, jelezve, hogy az európai fejlődés itt is végbement. Buda városa kapcsán: egy ötödikes diáknak a középkori jelenség megértése a lényeg, és nem az, hogy egy-két évszázaddal korábban, mondjuk, Flandriában már kialakultak a városok. Ez nem a történelmi tények elhallgatása, hiszen leírjuk azt is, mikor és hol kezdődött a nyugati városfejlődés.

A hagyományos, eddig megszokott tárgyalásmód keretei között elsőként mindig bemutattuk az egyetemes történelmet, mint egy tökéletes, elméleti archetípust (ahogy valójában nyugaton sem létezett), majd ezután – akár több hónapos különbséggel – következett a magyar történeti verzió. Sok esetben külön hangsúlyt kapott az esetleges megkésettség, torzulások, eltérések – mutatott rá Borhegyi, hozzáfűzve, az új megközelítés az egyetemes jelenségekre magyar példákat hoz.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom