Belföld

Közös alapok és szakmai viták

A Retörki nem kizárólag a rendszerváltással kíván foglalkozni, hanem a teljes huszadik századot szeretné kutatni – vallja az intézet új főigazgatója

Elég lenne azt elfogadni, hogy a rendszerváltás minden hibája és árnyoldala ellenére átvezette az országot a kommunista diktatúrából egy parlamentáris demokráciába, ezzel lezárva a 20. századot – mondta lapunknak Nyári Gábor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (Retörki) új főigazgatója, akivel a rendszerváltásokról és az intézet új célkitűzéseiről beszéltünk.

Közös alapok és szakmai viták
Nyári Gábor: Az érvek alapjául szolgáló tények feltárása a történészek egyik elsődleges feladata
Fotó: MH/Katona László

– Mivel töltötte a kinevezése óta eltelt időt?

– Január elsejétől vagyok az intézetben, azóta nem volt egyetlen olyan napom sem, amikor unatkoztam volna. Olyan széles körű kutatások, projektek zajlottak eddig is, hogy idő kell, amíg sikerül mindent a megfelelő módon áttekinteni. Emellett most zajlanak azok a folyamatok, amelyek a stratégiát, a következő években elérendő célokat határozzák meg.

– Milyen céljai vannak főigazgatóként?

– Az intézet 2013-ban gyakorlatilag a „semmiből” jött létre, és Bíró Zoltán vezetésével kevesebb mint hét év alatt kiépült egy szervezet, kutatói hálózat, amely igen jelentős eredményeket ért el – ahogyan csaknem ötven intézeti kiadvány tanúsítja. Ennek az építkezésnek értünk most a következő fázisába, ami egyszerre jelenti a kutatások bővítését, valamint az eredményeink ismertetésén keresztül a szélesebb körű hazai és nemzetközi megjelenést. A cél az, hogy a Retörki egy olyan szellemi műhelyt alkosson, amely mind idehaza, mind a régióban meghatározó szerepet tölt be a 20. századi magyar történelem, különösképpen a rendszerváltás kutatásában.

– A közelmúltban új felületen és új műfajban is hírt adott magáról az intézet: „rendszerváltástól rendszerváltásig” mutatja be a 20. század történetét. Mi a célja a sorozatnak?

– A videósorozat ötlete onnan jött, hogy a jelenlegi járványhelyzet enyhítésében szerettünk volna valahogy mi is részt venni, a kézenfekvő megoldás pedig az volt, hogy a digitális keretek közé kényszerülő oktatás területén próbáljunk segíteni. A sorozat negyedórás epizódjaiban a 20. századi magyar történelmet úgy mutatjuk be – archív filmfelvételek, képek, dokumentumok segítségével –, hogy az érdekes, befogadható legyen a mai fiatalabb generációk számára is, ne csak megismerjék, hanem reményeink szerint meg is szeressék a történelmet. Ehhez pél­dául az kell, hogy ne csak arról beszéljünk, milyen eredmények születtek az 1939-es választáson, hanem elmondjuk azt a sztorit is, hogy mivel Székesfehérváron csak egyetlen képviselőjelölt volt Hóman Bálint kultuszminiszter személyében, a városban nem kellett kinyitni a szavazóurnákat, így nem vezették be az ország más pontjain meglévő alkoholtilalmat sem. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a helyi kocsmárosok igencsak nagy nyereségnek és az ország számos pontjáról érkező vendégseregnek örülhettek.

– Erről nem nagyon lehet hallani.

– Nyilván nem az ilyen és ehhez hasonló történetek határozták meg az ország és a magyar társadalom sorsát, de ezek azok az apró momentumok, amelyek a fiatalabbak számára is átélhetőbbé, átérezhetőbbé teszik a történelmet. Közben kicsit talán enyhíteni tudunk a diákokra, tanárokra, oktatási intézményekre nehezedő nyomáson is. De nem csak videósorozatról van szó, ez a járványhelyzetre adott egyfajta válasz. A mögötte húzódó, hosszú távú szándék az, hogy az intézet elősegítse, hogy a társadalom minden tagja megismerje és fel tudja dolgozni a rengeteg tragédiával terhelt 20. századi történelmünket. Megjegyzem, történelmi szempontból a huszadik század 1914-ben, a világháború kitörésével vagy 1918-ban, a háborús vereséggel kezdődik, és az 1989–1990-es rendszerváltással végződik. A feldolgozáshoz elsődlegesen az kell, hogy beszélgessünk és vitatkozzunk, egy jó vitához pedig érvek kellenek. Az érvek alapjául szolgáló tények feltárása, az események bemutatása a történészek egyik elsődleges feladata. Azt is látnunk kell, hogy a múlt század eseményeit nem lehet külön kezelni, folyamatok vannak, amelyek összefüggenek egymással. A rendszerváltást nem lehet értelmezni 1956 nélkül, 1956-ot a második világháború utáni átmeneti időszak és a Rákosi-korszak nélkül, és így mehetnénk tovább és tovább. Ezért is van az, hogy a Retörki nem kizárólag a rendszerváltással kíván foglalkozni, hanem a teljes 20. századot szeretné kutatni.

– „Rendszerváltás” kifejezést emleget, de ezzel párhuzamosan él a „rendszerváltozás” és „rendszerváltoztatás” is. Mi a véleménye a korszakra vonatkozó fogalomhasználatról?

– Ami a rendszerváltás kifejezést illeti, személy szerint helyénvalónak tartom, de erről az intézeten belül is szakmai viták folynak, ami jó, mert ez visz minket előre. Az én definícióm szerint a rendszerváltás egy olyan folyamat, ami a fennálló állam- és jogrend megváltoztatására, és ezzel együtt a hatalom gyakorlóinak leváltására törekszik. Ez nem minőségi kategória, a rendszerváltás nem feltétlenül egy „rosszból” egy „jóba” vezet át. A „váltás” meghatározást azért tartom megfelelőnek, mert kifejezi, hogy egy átható, külső erők által generált folyamatról van szó, nem csak „megtörtént”. Ha elfogadjuk ezt a fogalommeghatározást, akkor azt látjuk, hogy mind a világtörténelemben, mind a magyar történelemben számos rendszerváltás ment végbe az ókortól kezdve napjainkig. Ha az elmúlt évszázad első felének Magyarországát nézzük, akkor elég hosszasan lehetne sorolni a rendszerváltásokat: 1918-ban Károlyi ki­kiált­ja a népköztársaságot, 1919 – a Tanácsköztársaság diktatúrája, 1920 – az alkotmányos rend visszaállítása, 1944 – a nyilas hatalomátvétel, 1945 – az átmeneti demokratikus korszak kezdete, 1949 – a „sztálini alkotmány” bevezetése, a népköztársaság kikiáltása.

– Ha már szóba került a század első fele: az első videóban elhangzik, hogy Trianon revíziójában az összes párt egyetértett. Mit lát az 1989–90 körüli idő parlamenti életében ehhez hasonló közös alapnak?

– Trianon talán még mindig közös alap, de más módon, ma már a tragédia mellett a nemzeti összetartozást szimbolizálja. Ilyen közös alap 1956 vagy a holokauszt is. Hangsúlyozom, a közös alap nem azt jelenti, hogy ezekben a kérdésekben mindenki egyetért, hanem azt, hogy elfogad egy bizonyos alaptételt, a részletekről azonban már lehet és kell is vitatkozni. Így volt ez Trianonnal a két világháború között, amikor az alaptétel az volt, hogy a békediktátum valamiféle felülvizsgálatát el kell érni. Abban viszont már nem volt egyetértés, hogy ez pontosan mit is takar. Teljes területi vagy etnikai alapú revíziót? Békés vagy fegyveres eszközök alkalmazását? Azt sem vitatja senki, hogy a holokauszt az egyik legnagyobb tragédia. A viták arról szólnak, hogy a népirtásig vezető útnak melyek voltak az állomásai, kit mekkora felelősség terhel. Az 1989–1990-es rendszerváltás idején a közös alap 1956 volt, ami akkor még nagyon élénken élt a társadalom emlékezetében. Ez mutatkozott meg abban a szimbolikus pillanatban, amikor 1990. május 2-án, a szabadon választott Ország­gyűlés első ülésén, az első törvénnyel október 23-a napját állami ünneppé nyilvánította. Ez közel sem jelent teljes egyetértést. A mai napig komoly történészi és társadalmi viták zajlanak arról, hogy ’56 kinek a forradalma volt. Mi volt Nagy Imre szerepe? Kik a valódi hősök, a politikusok vagy a pesti srácok? De abban legalább sikerül egyetérteni, hogy 1956 forradalom és szabadságharc, ami ma identitásunk és történelemszemléletünk részét képezi, és ez a fontos. Egyébként ugyanilyen közös alap lehetne a jövőben maga a rendszerváltás is. Elég lenne azt elfogadni, hogy a rendszerváltás minden hibája és árnyoldala ellenére átvezette az országot a kommunista diktatúrából egy parlamentáris demokráciába, ezzel lezárva a huszadik századot. A részletekről pedig vitatkozhatunk tovább.

– Videósorozat, Facebook, rendszerváltások – a Retörki profilt bővít? Ha igen, hogyan változtatja ez meg a kutatási témákat, az archívumi szerkezetet, az intézet alapításkori célkitűzését?

– Ezt nem feltétlenül profilbővítésnek mondanám, hanem a 2013-ban megkezdett építkezés következő fázisának. Ebben a fázisban természetesen bővülnek a kutatási irányvonalak, új fajta tartalmakkal szeretnénk jelentkezni és változás lesz az archívum esetében is. Létrehozása óta az archívum állománya a harmincszorosára bővült, és elmondható, hogy ha valaki a rendszerváltás történetét szeretné kutatni, akkor a forrásokat nagy valószínűséggel nálunk találja meg. A következő lépés az általunk őrzött anyagok jelentős részének szakszerű digitalizálása és az ezekre épülő levéltári adatbázis létrehozása, amely nagyban meg fogja könnyíteni a kutatásokat is.

– A huszadik század történelmével több intézmény is foglalkozik ma. Ez nem hátrány?

– Nem okozhat problémát, hogy több intézet is foglalkozik a huszadik századi történelemmel, sőt! A cél éppen az lenne, hogy segítsük egymást, kiegészítsük egymás kutatásait. Elsősorban a Nemzeti Emlékezet Bizottságáról, a Veritas Intézetről és a Magyarságkutató Intézetről van szó, de ez a kör később bővíthető a levéltárakkal, egyetemi és akadémiai kutatócsoportokkal vagy a bölcsészet- és társadalomtudomány más ágazatainak intézeteivel is. A járványhelyzet sajnos nehezíti a közös munkát, de az említett háromból két intézet vezetőségével már sikerült leülni tárgyalni, és nagyon ígéretesek voltak ezek a megbeszélések. Hiszek abban, hogy akkor lehetünk igazán eredményesek és az egész társadalom számára hasznosak, ha együtt tudunk dolgozni. Abban is reménykedem, hogy nem kizárólag történészek és politológusok közös munkájáról lesz szó, hanem minél több tudományág képviselőit be lehet vonni, hiszen csak a rendszerváltás példáját nézve a feldolgozási folyamatokban igencsak fontos lenne az időszak irodalmának vagy akár a könnyűzene és a társadalmi elégedetlenség kapcsolatának vizsgálata is.

– Láttam a Magyar Világ 1938–1940 kiállítást a Nemzeti Múzeumban, mielőtt a járvány miatt bezárt volna. Miért aktuális ez a téma?

– Sajnos a járványhelyzet miatt egy kicsit korábban kellett bezárnunk a kiállítást, de szerencsére ez csak az utolsó heteket érintette. A kiállítás alapvető célja az volt, hogy egyfajta „időutazás-élmény” keretében úgy mutassa be a második világháború előtti utolsó békeévek Magyarországát, ahogy az akkor élő emberek látták, átélték. A kiállítás aktualitását elsősorban az adta, hogy a 2020-as év Tria­non századik évfordulója. Nem csak a tragé­diával akartunk foglalkozni, be szerettük volna mutatni a két világháború között Trianonra adott válaszokat is, tehát az országvesztés után az országépítés időszakát. Ennek a folyamatnak a végét jelentették az 1938–1940-es évek, a békés területi revíziók korszaka, amikor azonban már érezni lehetett, hogy egy újabb világháború közeleg, ami aztán szinte mindent elsöpört, amit húsz év alatt fel lehetett építeni. De ha nem követte volna Trianont ez a húsz év, akkor ma nem beszélhetnénk határokon átívelő, Kárpát-medencei nemzeti összetartozásról sem.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom