Szélmalomharcok

„Shakespeare és Cervantes ugyanabban a korban élve ugyanazt ismerték fel. És a felismerésük azóta is érvényes” (Forrás: Wikipedia)

LXXV. szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Négyszáz éve, 1616. április 23-án halt meg Miguel de Cervantes Saavedra. Ugyanazon a napon, mint William Shakespeare. Az egybeesés azóta is csodálatos összeesküvés-elméletek alapja, most azonban nem ezekkel foglalkoznánk. Hanem – Hamvas Béla és Babits Mihály nyomán – előbb azzal, hogy hol helyezkedik el a cervantesi főmű, a Don Quijote az európai szellemtörténetben.

A Don Quijote túlvan a középkoron – írja Babits summásan irodalomtörténetében. Hamvas Béla Regényelméleti fragmentumában – amely 1985-ben jelent meg a Literatúrában, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének folyóiratában – cizelláltabban fogalmaz, és felrajzolja a kort is, amelyben az európai regényirodalom egyik ősműve megszületett. „Mialatt a londoni Globe Színházban a Hamletet játszották, és Görlitzben, egy északnémet városkában Jakob Böhme értekezését írta (…), egy kiszolgált spanyol katona, Cervantes, Don Quijote kalandjait gyűjtötte össze. Európa sohasem volt nyugtalanabb” – írja.

Babits az író indítékait és helyzetét próbálja megfejteni, mondván, Cervantesnek a Don Quijote a végső kísérlete volt, hiszen korábban már próbálkozott szatírákkal és más műfajokkal is, ám egyik sem hozta meg neki az igazi sikert.

Az ihletet talán itáliai útja alatt merítette a két részben, 1604-ben és 1615-ben megjelent munkához. Egyik célja az volt, hogy meghaladja Boccacciót és az olasz mester novelláit – ezt a Példás elbeszélésekben is megkísérelte –, ideje pedig bőven volt a műre. Miután épp csak túlvolt a lepantói csatában szerzett sérülésén, ahol a fél karja is megbénult, máris algériai kalózok fogságába esett. Innen a rokonai ugyan kiváltották 1580-ban, de alighogy hazatért és elhelyezkedett hivatalnokként, hamis vádak alapján bebörtönözték. Itt, a fogságban akadt alkalma a világ természetén elmélkedni, és azon gondolkozni, hogy a Garcí Rodriguez de Montalvo-féle lovagregények vajon érvényesen képezik-e le a mindenséget. A válasz a Don Quijote.

Cervantes modern regényt írt abban az értelemben, hogy a műben szinte lehetetlen szétválasztani a főhőst, a narrátort, a szerzőt és a szerző alteregóját. Amikor a lovag kilovagol, bejelenti, hogy regényt írnak róla, később a regény egy fejezetében értesítik arról, hogy elkészült a róla szóló regény második része – ám ezt még a második rész előtt teszik. Időközben viszont Cervantestől tájékoztatást kapunk arról is, hogy a mű tulajdonképpen nem az ő munkája, hanem Cide Hamete Benengeli arab történetíró műve, fordításban, majd Sancho Panza is elmond néhány dolgot. Vagyis már a szerző személyét is maga Cervantes lebegteti, helyezi el valahol képzelet és valóság között –, ami nem meglepő, hiszen a Don Quijote alapproblémája látszat és valóság megkülönböztethetetlensége. Avagy megkülönböztethetősége.

folytatás az I. oldalról

Babits úgy gondolja, Don Quijote, a lovag a picarrókkal, a kóbor gazemberekkel szemben nem a törvényen, hanem a valóságon áll kívül, de ugyanúgy tilosban él, mint ők, „a fantázia tilosában”. Babits nem megy tovább ennél. Szerinte úgy, ahogy Dosztojevszkij Miskin hercege a Félkegyelműben, az orosz irodalom egyik különleges művében, a lovag is egyszerűen olyasvalaki, aki nem ismeri a valóság korlátait. A gonosz világgal szemben jó és nemes, „mely a valódi világban naivságnak hat”. Babits nem tesz, nem tehet különbséget reális és valóságos közt, hiszen egész világa omlana össze.

A „modern” európai ember szemével nézve radikális, az összes hagyományt ismerő művelt könyvtáros, Hamvas máshonnan nézi az első mai értelemben vett regényhőst, kijelentve, hogy Don Quijote kalandjai, ha nem is a közösség ellenében, de beleegyezése nélkül zajlanak le. Cervantes előtt – így Hamvas – a hős a kalandot a közösség nevében vitte véghez mint szakrális aktust, hányattatása a közösségé volt. Don Quijote azonban már kilóg a közösségből, ugyanúgy, akár Hamlet, mégpedig „lényének magvával”. A modern hős ugyanis nem képviseli az egészet. Sőt, lényének másik oldala, Sancho Panza sem, de még ketten együtt sem: bár ugyanazt élik meg – teljesen máshogy –, de mindketten személyként, és nem héroszként teszik. De mi az az „ugyanazt”? Hamvas nem kerüli meg a kérdést, amit Babits, aki elfogadja a konszenzust realitásnak, megkerül. Hamvas a hagyomány ismeretének birtokában kimondja: „senkinek nem jutott eszébe kételkedni abban, hogy ez a realitás nem a valóság. Senkinek, kivéve Don Quijotét, Hamletet és Tristram Shandyt és Myskin (sic) herceget”.

Mert mi a valóság, a konszenzusos valóság, amelyben Don Quijote vágyott hősiessége, szerelme, egész attitűdje nevetségessé lesz? Mi a valóság, amelyben sem méltó ellenfél, sem a hősiességnek hely, sem szerelemre méltó nő nem akad? Hamvas azt írja, ez a „valóság” nem egyéb, mint a Nagy Inkvizítor valósága, a látszatvalóság. A valódi ellentét – épp Cervantes korától – ugyanis nem a lovag és Sancho vagy a lovag és a közösség között áll fenn. Hanem a valóság fogalma körül keletkezett. Hiszen egy olyan konszenzus alakult ki, amelyben „a rea-litás a rendőrség, a fegyház, a bank, az inkvizíció, a stréberség, a névtelen levél, szelídített alakban, ahogy Thackeray nevezte, a hiúság vására. A realitás nem egyéb, mint a Nagyinkvizítor számára kellő atmoszféra fenntartása. (…) Ennek a realitásnak a valósághoz semmi köze nincs” – mondja Hamvas, hozzátéve, hogy ez a realitás semmi másra nem jó, mint hogy az emberek szenvedjenek tőle, a lovag pedig semmi mást nem tesz, mint mindenki, aki normális: nem fogadja el.

De Hamvas ennél is tovább megy: úgy véli, hogy kényszerűen mindenki Don Quijotévé válik – azóta is –, aki ezzel a realitással szemben áll és a fölötte álló valóságról tudomást szerez, hiszen, ha magát vagy a közösséget el is árulhatja, az igazságot nem.

Innen már csak egy ugrás a rend és a szabadság kérdése, és annak felismerése, hogy a Nagy Inkvizítor csupán addig maradhat életben, amíg a valójában irreális realitás fogalmát fenn tudja tartani. Nem tudni, meddig tudja fenntartani. Mindenesetre Hamvas biztosít róla, hogy az ellentörténet Don Quijotéval – és Hamlettel – elkezdődött.

Nem mintha Don Quijote szélmalomharca valóság lenne. A szélmalom, Rosinante, Dulcinea és a többi sem valóság, de még mindig inkább az, mint a Nagy Inkvizítor realitása. Mert – írja Hamvas – „az árulást nem Hamlet követte el a közösség ellen, hanem a közösség az igazság ellen”.

Arról, hogy realitás és valóság szétválasztása hol megy végbe, Hamvas nem ad felvilágosítást. Talán evidensnek veszi, ám sokak számára nem az: a tudatban.

Ez Don Quijote és Hamlet meg a kizökkent idő egyik lehetséges megoldóképlete, bukással és szélmalomharccal együtt.

Az összeesküvéselmélet-hívők szerint Shakespeare és Cervantes egy ember volt. A realitás talaján állva ez kevéssé tűnik valószínűnek.

Viszont ugyanabban a korban élve ugyanazt ismerték fel. És a felismerésük azóta is érvényes.