Székelyföldi szülőfalujában eltemették Kányádi Sándort

Kívánságának megfelelően szerény, ökumenikus szertartással búcsúztatták a székelyföldi Nagygalambfalván a hétvégén Kányádi Sándort. A Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze, Budavár, Székelyudvarhely és Nagygalambfalva díszpolgára életének 90. évében, június 20-án hunyt el.
Ravatalánál Kányádi György Attila református lelkipásztor és Böjte Csaba ferences szerzetes mondott gyászbeszédet, munkásságát Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta.

A szertartás kezdete előtt felolvasták Áder János köztársasági elnök, valamint Orbán Viktor miniszterelnök részvétnyilvánítását.

A – szertartáson jelen lévő – köztársasági elnök rámutatott arra, hogy Kányádi Sándor számára a magyar szó egyenlő volt az élettel és a hivatással. Verssel gyógyított és erősítette egymáshoz a magyarok közösségeit – idézte az MTI Áder János szavait.

Orbán Viktor miniszterelnök a gyászoló családhoz intézett részvétnyilvánításában azt írta: Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak tere, szavaknak súlya, történeteknek tanulsága van.

„Hálásak vagyunk, hogy a költeményeiből fiatalok és idősebbek, itthon élők és távolba szakadtak egyaránt erőt meríthetnek, hiszen határtalan magyarságával a Dél keresztje alatt éppúgy nemzetünk összetartozását hirdette, mint otthon a Hargitán és itthon, a Kárpát-medencében” – írta részvétlevelében Orbán Viktor.
Kányádi György Attila református lelkipásztor a ravatalnál mondott gyászbeszédében a szülőföldhöz ragaszkodó, közösségét szolgáló emberként jellemezte a költőt, aki derűs, szelíd természetével, csodálatos tehetségével ízt adott az életnek, verseivel pedig az édes anyanyelvnek.

Böjte Csaba arról beszélt, hogy Kányádi Sándor komolyan vette a maradandó gyümölcs termésére biztató isteni intelmet: irányadó értékeket fogalmazott meg. Alkotó, értékteremtő, békességet és szeretet sugárzó, életigenlő és a gyermekek felé mindig szeretettel forduló egyéniség volt. Ezt is érdemes lenne a költőtől megtanulni – mondta.

Dávid Gyula irodalomtörténész felidézte: Kányádi Sándor akkor kezdte pályáját, amikor még az író és az olvasó között ott volt a cenzor, a hatalom képviselője, mégis költészetének meghatározó jellemzőjévé vált az, hogy nem félt a hatalomtól, versben kimondott sok olyan dolgot, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek. „Ebben nemcsak a kimondás ténye volt a fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog, mert aki nem fél, afölött nincs hatalma a hatalomnak” – mondta a kolozsvári irodalomtörténész.

A gyászszertartás kezdetén kitört zivatar dacára a kis templomból kiszorultak százai hallgatták végig bőrig ázva az istentiszteletet. Kányádi Sándor hamvait a nagygalambfalvi családi kertben, szülei sírja mellett helyezték végső nyugalomra.

Kányádi Sándort Budavár önkormányzata mellett az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Művészeti Akadémia is saját halottjának tekinti. Halálakor utóbbi intézmény közleményben emlékezve a példa nélküli pályára azt írta, Kányádi költészetében a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ euró­pai horizontúvá, egyetemessé.

Pécsi Györgyi irodalomtörténész, Kányádi Sándor monográfusa szerint a költőnek a szülőföld „nem elvont eszme volt, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége”, míg Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke úgy fogalmazott: Kányádi Sándor igazi klasszikus volt.