Az áldozatok emléke

„Nem haboztunk főbe lőni emberek ezreit és nem fogunk habozni ezt ismét megtenni” – írta Lenin a könyvtárszobában kidolgozott eszme, a kommunizmus (marxizmus) első gyakorlati megvalósítója. És megkezdődött az emberiség történetének legbrutálisabb modern kori vérengzése. Találtak hozzá megfelelő embereket. Naiv megtévedteket, karrieristákat meg aljas pribékeket, szadistákat, morál nélküli, ember alatti lényeket, bűnözőket, gyilkosokat, tolvajokat, akik az elszabadult ösztöneikhez ideológiai felhatalmazást kaptak: a kommunizmust.

Túszokat szedtek, hagytak éhen halni milliókat, ha érdekeik úgy kívánták. Világszerte tízmilliókat gyilkoltattak le, egész társadalmi rétegeket ítéltek pusztulásra. Erre a célra létrehozták az emberiség legkiterjedtebb kényszermunka-, megsemmisítő- és „átnevelő” táborait. Lenin már 1919 júniusában kiadta az utasítást a koncentrációs táborok felállításáról. A milliós számú áldozatot szedő „kétségbeejtő éhínség” is csak eszköz volt számára, hogy elkobozhassa az egyház értéktárgyait. Persze ezek az értékek a rendszer működtetéséhez kellettek, nem az éhezők megsegítésére.

A kommunista összeesküvés nem kis célt tűzött ki: a világméretű szovjet birodalom létrehozását. Kis híján sikerült, a „világnak harmada” megfertőződött. A tanítványok keze Sztálintól Kádárig könyékig véres. Őket egyetlen dolog köti össze: a kommunista önkény. Ezért alkalmaztak olyan fogalmakat, mint „proletárdiktatúra”, osztályharc, a nép ellensége, éberség, gyanús elem, reakciós; és ezért vált kulcsszereplővé mindenhol az erőszak. Célkeresztbe került a polgárság, a birtokos parasztság (kulák), az arisztokrácia, a kispolgári „csökevény”. Épp így az egyházak, szerzetesrendek, sőt Ázsiában még az értelmiség is a maoista, polpotista „kulturális forradalom” idején. Nemzetiségek, nemzetek is: deportáltak milliónyi németet, lengyelt, tatárt, ukránt, észtet, lettet, litvánt, magyart, csecsent, tibetit és zsidót is.
Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ez a rendszer valóban a proletariátus diktatúrája volt. Munkás származásúak, szegényparasztok beléphettek a hatalom korábban elzárt területeire, de a munkásosztály és a szegényparasztság pontosan olyan elnyomott, megfélemlített és megtizedelt volt, mint a többi társadalmi réteg. Az alapvetés volt hamis, hogy egy munkás csak kommunista (marxista) lehet, és nem lehet például vallásos vagy demokrata. A mi forradalmunk 1956-ban vagy a lengyeleké 1980-ban leleplezte a hazugságot. Az erőszak még évtizedekig fenntartotta ezt a rendszert, de az eszme értékét mutatja, hogy bajnokai levetették, mint egy rossz köpönyeget, és lettek „demokraták”, „liberálisok”, egyebek. De a lényegük nem változott. A gyűlölet túl mélyen megült bennük. Ezért ma csak ők lehetnek demokraták, mindenki más pedig reakciós, nacionalista, fasiszta… Színtiszta kommunista logika. Lenin és Sztálin neve Oroszországban birodalmi nosztal­giá­kat gerjeszt. Kínában bőszen építik a kapitalizmust a kommunisták. A világ szocialistái néha elmerengenek nagy példaképük, Lenin zsenialitásán, mások Sztálinban Európa felszabadítóját ünneplik. Észak-Koreában a dinasztia építi a kommunizmust rendületlenül, Dél-Amerikában időnként megjelenik Che Guevara kísértete. Veszélyes eszme ez, mert valós emberi vágyakra játszik, legyenek azok szépek (egyenlőség, igazságosság), vagy éppen alantasak (jog a korlátlan hatalomhoz).

Az eszköz? Tarkólövés. Nem csak Katyńban, de Gyömrőn 1945-ben és Budapesten is 1956 novemberében. Megalázás: meztelenre vetkőztetés, ordenáré „tréfák”, családtagok gyötrése, arcul köpés. Papok esetében a feszületbe áramot vezettek, és meg kellett csókolni a pribékek nagy mulatságára. Kínzás: meztelenül „tornáztatás”, gumibottal verés, rugdosás. Arccal a falhoz állítás, homlok és a fal között egy ceruzával összeesésig. Tűvel szurkálás, a test izzóra hevített rezsólappal történő égetése. Guggoltatás tíz-tizenöt kilós súlyokkal, talp alatt éles szögekkel az összeesésig. Az ajkak, szem, orr, fül, szeméremtest villanyárammal történő gyötrése. Az alvás lehetetlenné tétele, és ha ez sem használt, injekciókkal, étellel tudatmódosító szerek juttatása a szervezetbe. A cellákban csak támaszkodás nélkül lehetett ülni. Vécére csak egyszer egy nap. Gumibottal a talpat verték, s úgy feldagadt, hogy állni sem tudtak. Fejre órákon át vizet csepegtettek, hogy az ember úgy érezze, a következőnél szétrobban a koponyája. Kis zárka, mint egy kripta, sőt állózárka, ahol leülni sem volt hely. Hónapokig, sőt évekig a siralomházban tartottak halálraítélteket, hogy minden nap hallják a kivégzendők szenvedéseit, kínjait.

Internáló-, kényszermunka- és megsemmisítőtáborokat hoztak létre. Ezek egy részébe az egész családot vitték, a gyerekeket is. Bányákban, téeszekben, nagy építkezéseken dolgoztak. Barakkok, ahol vezényszóra lehetett csak megfordulni az összezsúfolt fekvő raboknak. A recski tábor, ahol „szórakozásból” egész nap fél lábon kellett állni. A „farkasveremben”, egy földbe vájt hideg, nyálkás gödörben heteket is eltöltöttek emberek, nem mindenki élte túl. Sokan nem jöttek vissza a Szovjet­unióba hurcoltak közül sem. A Gulag és Gupvi táborvilágban elképesztő körülmények közepette, csak a legszívósabbak élték túl. Tetvek, fertőző betegségek, nem megfelelő táplálkozás, embertelen bánásmód. És a gyűlölet. A hamis osztálygyűlölethez itt a magyarok, németek gyűlölete is társult. Miképpen 1944 őszén a Délvidéken, ahol Tito kommunistái rendeztek példátlan vérengzést a magyarok között. Vagy Kárpátalján, ahol Sztálin számára az ottani magyarok élete „vagonkérdéssé” vált.

„El se tudja képzelni, mennyire gyűlölöm magukat” – sziszegték börtönökben, lágerekben a hóhérok. Senkivel nem kellett elszámolni. Parancsszó, és egy kedves fiatal lány testébe, koponyájába golyók csapódtak. A falnak esett. Nyoma évek múltán is látszott. Aztán lemeszeltették.

Február 25-én a kommunizmus áldozatairól emlékezünk meg. Vajon emlékszünk még arra a lányra?