A tudomány szabadsága és az éghajlat megváltozása

A tudomány nem véglegesen lezárt ismeretek gyűjteménye, nem örök igazságokat nyilatkoztat ki. A tudományos ismeretek szakadatlanul változnak. Minél több kérdésre ismerjük a választ, annál több megválaszolatlan kérdés merül fel, köztük olyanok, amelyekkel a korábban megdönthetetlennek hitt elméletek nem tudnak megbirkózni. Ilyenkor van szükség új szemléletre, és kerülhet sor paradigmaváltásra, amely azonban a konzervatív tudósok részéről gyakran dühös ellenállásba ütközik. Ma is számos „véglegesen elfogadott” elmélet létezik, amelyek érvényessége a soron következő paradigmaváltások során fog megszűnni. Alighanem ezek közé tartozik majd az a 19. századi légkörfizikai elmélet is, amelyre az ENSZ, az EU, és az IPCC által hivatalosan támogatott klímapolitika épül.

A fizika története az utóbbi három évszázadban paradigmaváltások szakadatlan sorozatából állott. Az első igazán komoly paradigmaváltás Newtonnak köszönhető, aki – többek között – felfedezte a gravitáció jelenségét, azt, hogy létezik olyan távolba ható vonzóerő, amely hatalmas távolságokra lévő égitestek között jön létre, pusztán az üres téren keresztül. Számos kortárs konzervatív tudós azonban ezt az elképzelést sötét középkori okkultizmusnak nevezte, mivel szerintük távoli húzó-vonó erőhatás lehetetlen, hiszen még a legbutább ember is tudja, hogy a lovat szíjjal, kötéllel, vagy más módon oda kell kötni a kocsi elé, különben nem húzza a kocsit.

Ezt követően forradalmian új felfedezések és változások következtek be a fizikai világképben, mígnem a 19. század végére kialakult a klasszikus fizika szilárdnak és megdönthetetlennek vélt világképe, beleértve a mai napig is érvényesnek tekintett klímaelméletet. Azután jött a 20. század, és a századforduló egyszerre hozott magával két hatalmas horderejű paradigmaváltást. Megszületett a relativitáselmélet és a kvantumelmélet, amelyek gyökeresen felborították a klasszikus fizikai világképet. Csakhogy van egy probléma, az, hogy a két elmélet között súlyos logikai ellentmondások merültek fel, amelyeket a mai napig nem sikerült feloldani.

Ezzel kapcsolatban folytatott vitát az 1930-as és 40-es években két zseniális Nobel-díjas tudós, Albert Einstein és Niels Bohr. A vita során Einstein – többek között – kétségbe vonta a kvantummechanika valószínűségi értelmezését, azzal érvelve, hogy „Isten nem játszik kockajátékot.”

A vita tárgya, más megközelítésben, ismét napirendre került az 1990-es években Stephen Hawking és Roger Penrose nevezetes vitájában, amelynek során Hawking úgy nyilatkozott, hogy Einstein tévedett. Isten ugyanis nem csak kockajátékot játszik, de ráadásul néha olyan helyre dobja a kockát, ahol az már nem is látszik.

A kérdés elvezet egy fontos tudományfilozófiai kérdéshez, ahhoz, hogy egyáltalán lehetséges-e tudományos módszerrel megismerni a teljes valóságot. Hawking erre nemleges választ ad. Szerinte a valóság egy részét egyfajta „kozmikus cenzúra” elfedi a szemünk elől.

Felelőtlenség ezért véglegesen lezárt kérdésekről beszélni tudományos problémák esetén. Ha a római pápa, az ENSZ főtitkára, vagy Greta Thunberg hirdeti az egyedül üdvözítő, abszolút végső igazságot, azt meg lehet érteni, de ha komoly tudósok nyilatkoznak – tudóshoz méltatlan – fölényes magabiztossággal, akkor a lehetséges okokról és indítékokról érdemes alaposan elgondolkodni.

A hivatalos klímaelmélet apostolai gyakran a tudósok többségének konszenzusát tekintik döntő érvnek. Tudományos kérdésekben azonban nincs, és nem is lehet konszenzus. Tudomásul kell venni, hogy a tudományban nincs demokrácia, tudományos vitát nem lehet többségi szavazással eldönteni. A természet törvényeit kétharmados többséggel sem lehet módosítani, még ha vannak is ilyen próbálkozások az ENSZ-ben és az Európai Parlamentben.

Ami a klímakérdés szakmai oldalát illeti, az bizony bonyolult kérdés, csak kevés szakember veszi a fáradságot, hogy alaposabban belemélyedjen a részletekbe. Van azonban a „hivatalos” elméletnek néhány feltűnően gyenge pontja, amelyeket különösebb szakmai ismeretek nélkül is meg lehetne érteni, ámde ezeket sem lehet a szélesebb közvélemény számára nyilvánosan megbeszélni, a médiára nehezedő politikai nyomás miatt.

A hivatalos klímaelmélet lényege nagyon leegyszerűsítve a következő: a bolygó felszíne a napsugárzás hatására felmelegszik, majd a talaj az így felvett hőenergiát infravörös hősugárzás formájában kibocsátja. A kisugárzott hőenergia jelentős részét azonban az atmoszférában található üvegház gázok, főleg a szén-dioxid, elnyelik, így az nem juthat ki közvetlenül a világűrbe. Az így elnyelt energia egy része azután visszasugárzódik a talajszintre, és a felszínen járulékos melegedést okoz. Emiatt a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete magasabb egy hipotetikus atmoszféra nélküli bolygóhoz képest. Ezt nevezik üvegházhatásnak. Az üvegházhatás annál erősebb, minél nagyobb hányadát nyeli el a felszín hősugárzásából az atmoszféra, vagyis annak minél kisebb hányada képes az atmoszférán keresztül közvetlenül kijutni a világűrbe.

A hivatalos klímaelmélet szerint az elnyelődés mértéke főleg a levegőben lévő szén-dioxid mennyiségétől függ. Eszerint minél több a levegőben a szén-dioxid, annál melegebb lesz, és ha túl sok szén-dioxidot bocsátunk ki, előbb-utóbb mindenki hőgutát kap. Belátható azonban, hogy mindebben azért van némi a csúsztatás. Műholdas felvételek szerint a bolygó felszínének kétharmad része felett állandóan felhőtakaró van. Márpedig a felhők teljesen elnyelik a felszín infravörös hősugárzását. Ez azt jelenti, hogy a bolygó kétharmad része felett semmiféle felszíni hősugárzás nem tud kijutni a világűrbe, akkor sem, ha sok a levegőben a szén-dioxid, akkor sem, ha kevés.

No de mi a helyzet a fennmaradó egyharmadon? Számos mérés támasztja alá, hogy a felhőtlen régióban az elnyelődés túlnyomó részét a vízgőz okozza, és nem a szén-dioxid. Ezt a tapasztalatok is igazolják, amelyek szerint olyan földrajzi régiókban, ahol nincs felhőzet, és alig van vízgőz a levegőben, nagyon gyenge az üvegházhatás, pedig ott is ugyanannyi szén-dioxid van a levegőben, mint bárhol a világon. Ilyen helyeken napnyugta után a talaj rendkívül rövid idő alatt képes jelentősen lehűlni, mivel a kisugárzott hőenergia túlnyomó része csaknem akadálytalanul hatol át az atmoszférán és jut ki közvetlenül a világűrbe. Ilyen hely például a Szahara, ahol nappal 50 fok felett van a hőség, napnyugta után viszont nagyon gyorsan akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet.

Nem vitatható, hogy számos közvélemény-kutatás zajlott élvonalbeli tudósok között arról, hogy valóban az ember okozza-e a klímaváltozást. A kiküldött kérdőíveket azonban a megkérdezett tudósok többsége nem küldte vissza, nem akarták a kezüket beledugni ebbe a darázsfészekbe. A visszaküldött levélszavazatok feldolgozása pedig általában hasonló módon történt, mint Amerikában az elnökválasztásnál. Rákosi elvtárs mondta annak idején: „Nem az a fontos, hogy az emberek mire szavaznak, hanem hogy ki számolja össze a szavazatokat.” Nem vitatható, hogy minden tudós kifejtheti a saját véleményét, és beküldheti egy élvonalbeli szakfolyóirathoz. Hogy közlik vagy nem, azt viszont a klímalobbi befolyása alatt álló szerkesztőség fogja szabadon eldönteni.

A természet működésének megismerése, megértése főleg a természettudományok segítségével lehetséges. A tudomány nem véglegesen lezárt ismeretek gyűjteménye, nem örök igazságokat nyilatkoztat ki. A tudományos ismeretek szakadatlanul változnak. Minél több kérdésre ismerjük a választ, annál több megválaszolatlan kérdés merül fel, köztük olyanok, amelyekkel a korábban megdönthetetlennek hitt elméletek nem tudnak megbirkózni. Ilyenkor van szükség új szemléletre, és kerülhet sor paradigmaváltásra, amely azonban a konzervatív tudósok részéről gyakran dühös ellenállásba ütközik. Ma is számos „véglegesen elfogadott” elmélet létezik, amelyek érvényessége a soron következő paradigmaváltások során fog megszűnni. Alighanem ezek közé tartozik majd az a 19. századi légkörfizikai elmélet is, amelyre az ENSZ, az EU, és az IPCC által hivatalosan támogatott klímapolitika épül.

A fizika története az utóbbi három évszázadban paradigmaváltások szakadatlan sorozatából állott. Az első igazán komoly paradigmaváltás Newtonnak köszönhető, aki – többek között – felfedezte a gravitáció jelenségét, azt, hogy létezik olyan távolba ható vonzóerő, amely hatalmas távolságokra lévő égitestek között jön létre, pusztán az üres téren keresztül. Számos kortárs konzervatív tudós azonban ezt az elképzelést sötét középkori okkultizmusnak nevezte, mivel szerintük távoli húzó-vonó erőhatás lehetetlen, hiszen még a legbutább ember is tudja, hogy a lovat szíjjal, kötéllel, vagy más módon oda kell kötni a kocsi elé, különben nem húzza a kocsit.

Ezt követően forradalmian új felfedezések és változások következtek be a fizikai világképben, mígnem a 19. század végére kialakult a klasszikus fizika szilárdnak és megdönthetetlennek vélt világképe, beleértve a mai napig is érvényesnek tekintett klímaelméletet. Azután jött a 20. század, és a századforduló egyszerre hozott magával két hatalmas horderejű paradigmaváltást. Megszületett a relativitáselmélet és a kvantumelmélet, amelyek gyökeresen felborították a klasszikus fizikai világképet. Csakhogy van egy probléma, az, hogy a két elmélet között súlyos logikai ellentmondások merültek fel, amelyeket a mai napig nem sikerült feloldani.

Ezzel kapcsolatban folytatott vitát az 1930-as és 40-es években két zseniális Nobel-díjas tudós, Albert Einstein és Niels Bohr. A vita során Einstein – többek között – kétségbe vonta a kvantummechanika valószínűségi értelmezését, azzal érvelve, hogy „Isten nem játszik kockajátékot.”

A vita tárgya, más megközelítésben, ismét napirendre került az 1990-es években Stephen Hawking és Roger Penrose nevezetes vitájában, amelynek során Hawking úgy nyilatkozott, hogy Einstein tévedett. Isten ugyanis nem csak kockajátékot játszik, de ráadásul néha olyan helyre dobja a kockát, ahol az már nem is látszik.

A kérdés elvezet egy fontos tudományfilozófiai kérdéshez, ahhoz, hogy egyáltalán lehetséges-e tudományos módszerrel megismerni a teljes valóságot. Hawking erre nemleges választ ad. Szerinte a valóság egy részét egyfajta „kozmikus cenzúra” elfedi a szemünk elől.

Felelőtlenség ezért véglegesen lezárt kérdésekről beszélni tudományos problémák esetén. Ha a római pápa, az ENSZ főtitkára, vagy Greta Thunberg hirdeti az egyedül üdvözítő, abszolút végső igazságot, azt meg lehet érteni, de ha komoly tudósok nyilatkoznak – tudóshoz méltatlan – fölényes magabiztossággal, akkor a lehetséges okokról és indítékokról érdemes alaposan elgondolkodni.

A hivatalos klímaelmélet apostolai gyakran a tudósok többségének konszenzusát tekintik döntő érvnek. Tudományos kérdésekben azonban nincs, és nem is lehet konszenzus. Tudomásul kell venni, hogy a tudományban nincs demokrácia, tudományos vitát nem lehet többségi szavazással eldönteni. A természet törvényeit kétharmados többséggel sem lehet módosítani, még ha vannak is ilyen próbálkozások az ENSZ-ben és az Európai Parlamentben.

Ami a klímakérdés szakmai oldalát illeti, az bizony bonyolult kérdés, csak kevés szakember veszi a fáradságot, hogy alaposabban belemélyedjen a részletekbe. Van azonban a „hivatalos” elméletnek néhány feltűnően gyenge pontja, amelyeket különösebb szakmai ismeretek nélkül is meg lehetne érteni, ámde ezeket sem lehet a szélesebb közvélemény számára nyilvánosan megbeszélni, a médiára nehezedő politikai nyomás miatt.

A hivatalos klímaelmélet lényege nagyon leegyszerűsítve a következő: a bolygó felszíne a napsugárzás hatására felmelegszik, majd a talaj az így felvett hőenergiát infravörös hősugárzás formájában kibocsátja. A kisugárzott hőenergia jelentős részét azonban az atmoszférában található üvegház gázok, főleg a szén-dioxid, elnyelik, így az nem juthat ki közvetlenül a világűrbe. Az így elnyelt energia egy része azután visszasugárzódik a talajszintre, és a felszínen járulékos melegedést okoz. Emiatt a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete magasabb egy hipotetikus atmoszféra nélküli bolygóhoz képest. Ezt nevezik üvegházhatásnak. Az üvegházhatás annál erősebb, minél nagyobb hányadát nyeli el a felszín hősugárzásából az atmoszféra, vagyis annak minél kisebb hányada képes az atmoszférán keresztül közvetlenül kijutni a világűrbe.

A hivatalos klímaelmélet szerint az elnyelődés mértéke főleg a levegőben lévő szén-dioxid mennyiségétől függ. Eszerint minél több a levegőben a szén-dioxid, annál melegebb lesz, és ha túl sok szén-dioxidot bocsátunk ki, előbb-utóbb mindenki hőgutát kap. Belátható azonban, hogy mindebben azért van némi a csúsztatás. Műholdas felvételek szerint a bolygó felszínének kétharmad része felett állandóan felhőtakaró van. Márpedig a felhők teljesen elnyelik a felszín infravörös hősugárzását. Ez azt jelenti, hogy a bolygó kétharmad része felett semmiféle felszíni hősugárzás nem tud kijutni a világűrbe, akkor sem, ha sok a levegőben a szén-dioxid, akkor sem, ha kevés.

No de mi a helyzet a fennmaradó egyharmadon? Számos mérés támasztja alá, hogy a felhőtlen régióban az elnyelődés túlnyomó részét a vízgőz okozza, és nem a szén-dioxid. Ezt a tapasztalatok is igazolják, amelyek szerint olyan földrajzi régiókban, ahol nincs felhőzet, és alig van vízgőz a levegőben, nagyon gyenge az üvegházhatás, pedig ott is ugyanannyi szén-dioxid van a levegőben, mint bárhol a világon. Ilyen helyeken napnyugta után a talaj rendkívül rövid idő alatt képes jelentősen lehűlni, mivel a kisugárzott hőenergia túlnyomó része csaknem akadálytalanul hatol át az atmoszférán és jut ki közvetlenül a világűrbe. Ilyen hely például a Szahara, ahol nappal 50 fok felett van a hőség, napnyugta után viszont nagyon gyorsan akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet.

Nem vitatható, hogy számos közvélemény-kutatás zajlott élvonalbeli tudósok között arról, hogy valóban az ember okozza-e a klímaváltozást. A kiküldött kérdőíveket azonban a megkérdezett tudósok többsége nem küldte vissza, nem akarták a kezüket beledugni ebbe a darázsfészekbe. A visszaküldött levélszavazatok feldolgozása pedig általában hasonló módon történt, mint Amerikában az elnökválasztásnál. Rákosi elvtárs mondta annak idején: „Nem az a fontos, hogy az emberek mire szavaznak, hanem hogy ki számolja össze a szavazatokat.” Nem vitatható, hogy minden tudós kifejtheti a saját véleményét, és beküldheti egy élvonalbeli szakfolyóirathoz. Hogy közlik vagy nem, azt viszont a klímalobbi befolyása alatt álló szerkesztőség fogja szabadon eldönteni.

(A szerző irányítástechnikai szakmérnök)

Szerkesztőségünk a témában várja a további véleményeket, észrevételeket a [email protected] e-mail címen