30 éve szabadon

Délvidéki magyar rendszerváltozás 2.

Harminc éve szabadon 14.

A délvidéki magyarok lélekben lassan „jugoszlávvá” kezdtek válni. Magyar anyanyelvű, jugoszláv öntudatú polgárnak érezték magukat. Ezt nagymértékben előmozdította az is, hogy Rákosi és Kádár korában a jugoszláviai magyarok lényegesen jobb körülmények között éltek, mint anyaországi véreik. Azokban az években kellemesebb volt „jugoszlávnak” lenni, mint magyarnak.

Délvidéki magyar rendszerváltozás 2.
Hornyik Miklós, a neves vajdasági író már Magyarországra áttelepülése után írta meg összegzését
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A Vicei Károllyal történteket a délvidéki magyarságnak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra alkalmazható sors- és életútváltozat egyikeként, elgondolkodtatóan összegzi Hornyik Miklós: „Ő, tanári diplomájával a zsebében, semmi mást nem akart, csak felszabadultan élni, értelmes tanítványok, szép lányok és jó barátok társaságában múlatni az időt. De életvitele más szerepre predesztinálta. Még névtelen írástevő volt, tehát börtönbe lehetett zárni: a koncepciós per kiagyalóinak nem kellett attól tartaniuk, hogy felzúdulás fogadja a perbe fogását. Be akart rendezkedni a délvidéki magyar mikrovilágban, otthonossá akarta tenni a környezetét. Ebbe bukott bele.”

Titoktartást kértek

Igen tanulságos a délvidéki magyarságnak az ottani rendszerváltozásban betöltött kezdeti és későbbi szerepére vonatkozóan, ha szembenézünk a ténnyel: a Vicei Károllyal történtek során megmutatkozik az az ember, akinek sorsában koncentráltan láthatjuk a titói Jugoszlávia MSUP (Medjuopstinski Sekretarijat Unustrasnjih Poslova – Községközi Belügyi Titkárság) nevezetű hivatala és mindenható szerve, a SDB (Sluzba Drzavne Bezbednosti – Állambiztonsági Szolgálat) természetrajzát. A néhai daliás Udba (UDB – Uprava Drzavne Bezbednosti – Állambiztonsági Szolgálat) utódjáról a nyugatiasan csillogó-villogó „nemzeti kommunista” Jugoszláviában minden ott élő magyar közvetett vagy közvetlen fogalmat alkothatott – tökéletesen behálózta a Délvidék minden magyarlakta helységét (is), és nem túlzás azt állítani, hogy mindenkiről minden lényegeset tudott. Vicei esete jelképes is, tünetértékű is: a konkrét történések mellett az is, ahogyan egészen a világtörténelmi fejlemények kiteljesedéséig és e korszakos fejlemények helyi következményeként a nyilvánosság elkerülhetetlen megjelenéséig tökéletesen ismeretlen, titokban maradhatott a Tito Jugoszláviájának kultuszával százszázalékosan beetetett nyugati (és magyarországi!) közvélemény előtt nem egy és nem két súlyos, a jugoszláv ÁVO által elkövetett bűn. Mert bár a Hornyik által leírtakra rímelve és a védekezés egyedüli hatékony lehetőséget megcsillantva – mégis hiába írhatta számos börtönlevelének egyikében Vicei: „Börtönlakóként minden mértékű exhibicionizmust bevallok. Amikor a személyautó hátsó ülésén utaztattak a vizsgálóbíróhoz, a szemafor vöröse előtt vesztegelve, a véletlenül a szemembe mélyedő diáklányoknak szemérmetlenül felmutattam a csuklómon csillogó bilincset. (…) A bűnről biztosan tudjuk, hogy titokban akar maradni. (…) A titkosság sokszor nem csupán a kis formátumú bűnözők életeleme, hanem a sötét, ártó, diktatórikus államhatalomé is. A suttyomban elkövetett jogtiprás nem vált ki ellenkezést. A homályos indokú elítéltetés párszavas újsághíre vagy teljes agyonhallgatása lehetővé teszi a bűn burjánzását és újratermelését. Ki tud ma a Hídban egykor verseket publikáló horgosi H.Z. kétévi raboskodásáról, amikor az újság meg sem írta? És egyetlen sor sem jelent meg a ’77 februárjában zárult ’színpados’ per börtönítéleteiről. ’Forduljak-e kegyelemért az elnökhöz?’ - kérdezte akkor anyám a beszélőn. ’Ugyan!’ – hárítottam el. Mit várhatnánk attól, akinek rövidke újévi szózatában jóformán csak arra volt gondja, hogy köszönetet mondjon az állambiztonsági szolgálatnak? Éppen ezért, ha egy rendőrségi kihallgatás végén titoktartásra kérnek, válaszoljunk akármit, de magunkban épp az ellenkezőjét fogadjuk meg: kürtöljük azonnal világgá, mi történt, hogy bántak velünk!” Látjuk: 1987–88-ig ilyesmi teljesességgel elképzelhetetlen volt. És tudvalevően délen is igaz, hogy amiről nem beszélünk, kedves elvtársnők és elvtársak (drage drugarice i dragi drugovi) – az nincs…

„Titóék látták: a durva asszimiláció nem vezethet eredményre. Meghirdették hát a testvériség–egység és a jugoszláv együvétartozás egységesítő eszméjét, és a lassú, fokozatos beolvasztást készítették elő. Szerb csendőrök helyett gondosan szelektált magyar kádereket ültettek a legfontosabb pozíciókba, és kijelölték a magyarok társadalmi és politikai érvényesülésének útját”, állapítja meg Hornyik, majd így folytatja: „Támogatták a magyar nyelvű, jugoszláv szellemű könyvkiadást. Magyar iskolákat és intézményeket nyitottak meg a jugoszláv szellemiség jegyében, lassúbb és elviselhetőbb nemzeti önfeladást készítve elő. Magyarul mindenről lehetett írni, ókonzervatív és modern modorban egyaránt, csak a magyar közösség létkérdéseiről kellett körültekintően és megfontoltan hallgatni.” És a mindent eldöntő következmény: „A délvidéki magyarok lélekben lassan ’jugoszlávvá’ kezdtek válni. Magyar anyanyelvű, jugoszláv öntudatú polgárnak érezték magukat. Ezt nagymértékben előmozdította az is, hogy Rákosi és Kádár korában a jugoszláviai magyarok lényegesen jobb körülmények között éltek, mint anyaországi véreik. Azokban az években kellemesebb volt ’jugoszlávnak’ lenni, mint magyarnak. (…) Az a néptöredék” – mondja végezetül Vicei ürügyén – „amelynek ő is tagja, a hetvenes–nyolcvanas években már történelmi emlékezetüktől megfosztott és nemzeti voltukban megfélemlített emberek szétzilált közössége volt.”

A Vajdaság ébredése

Ebbe az alapállapotba látszott beleólmosodni az anyaországi és a délvidéki magyar univerzum, midőn elérkezett az 1989-es év vége. December 18-án, hajnalban Temesvárott a román belbiztonsági alakulatok belelőnek a tüntető tömegbe, a halálos áldozatok számát 3–400-ra becsülik. Már napok óta szállnak a hírek a Délvidék keleti végéből, a Romániához csatolt Bánság legnagyobb városából – és ezen a 18-i, hétfői napon Újvidéken egy Ágoston András nevű ember (Novi Sad, Drage Spasica 9.) a titóista Hazafias Népfront, a Szocialista Szövetség Vajdasági Tartományi Választmányának átad egy 11 tagú, úgynevezett kezdeményzőbizottság által megfogalmazott és aláírt dokumentumot, amely a Tanjug másnapi jelentése szerint egy magyar szervezet – a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakítását célozza. (A titói Jugoszlávia szerb elnevezéssel Vajdaságnak hívott tartományában, ahol messze a legtöbb magyar él, a szintén magyarok által is lakott Horvátországgal és Szlovéniával szemben – Horvátországi Magyar Szövetsége (HMSZ), 1949 óta, Mura-vidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Szövetség (MMÖNK), 1975 óta – semmiféle, még a korabeli csehszlovákiai magyar kulturális szervezethez, a Csemadokhoz hasonló magyar szerveződés sem létezik.)

Temesvár példát adott

A hírügynökségi jelentés szerint „a kezdeményező bizottság a Közösséget mint a vajdasági magyarok érdekeinek kifejezésére és képviseletére megalakított szervezési és politikai formát mutatja be, amelynek célja serkenteni a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának megvalósítását a tartományban, illetve Szerbiában. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (…) síkra száll a hazai társadalmi és gazdasági változásokért, a pártállamból a jogállamba való átmenetért, a tőke-, áru- és munkaerőpiacon alapuló piacgazdaságért és a politikai demokráciáért, ideértve a többpártrendszert is. A kezdeményező bizottság úgy véli, hogy a Közösség bekapcsolódhatna a Szocialista Szövetség által folytatott, széles körű politikai akcióba.” És végezetül a kezdeményező bizottság tagjai: Ágoston András (Újvidék), Hódi Sándor (Ada), Siflis Zoltán (Szabadka), Dudás Károly (Szabadka), Kovács Frigyes (Szabadka), Korhecz Tamás (Szabadka), Szekeres László (Szabadka), Tóth János (Ada), Boldizsár János (Újvidék), Beszédes István (Zenta), Vékás János (Újvidék).

A kezdeményezés visszhangja a szerb sajtóban legalábbis vegyes. Az újvidéki Dnevnik szerint „kiviláglik, hogy nemzeti program alapján álló új politikai párt megalakításának kezdeményezéséről van szó. (…) A hivatalos politika éppen a nemzeti pártok alakításától fél legjobban…” (december 21.). A belgrádi Borba interjút közöl a kezdeményező bizottság négy tagjával, Ágoston Andrással, Beszédes Istvánnal, Dudás Károllyal és Vékás Jánossal (december 21.). Az Újvidéki Rádió december 23-i szerb–horvát nyelvű adásában a hírhedten sovén Sava Grujic – a neves Magyar Szó-s újságíró, Matuska Márton és több más magyar értelmiségi későbbi feljelentője – élesen elítéli a VMDK megalakításának kezdeményezését, a Magyar Szó pedig december 27-én közli Radovan Bozovicnak, a kommunista párt szabadkai titkárának a Harcos Szövetség szabadkai összejövetelén tett kijelentését: „A demokrácia furcsa fogalmával állunk szemben, amelynek örvén magyarok demokratikus szövetséget akarnak alakítani.”

December 30-án Domokos Gézának címezve a kezdeményezők már táviratban üdvözlik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulását. Az év utolsó napján, a ’89-es esztendőt búcsúztató december 31-i számában pedig a nevezetes belgrádi NIN interjút közöl Ágoston Andrással, Dudás Károllyal és Vékás Jánossal. A beszélgetés végén az interjúkészítő, bizonyos Petar Ignja többek között a következő kommentárt fűzi az íráshoz: „Miért rejtené el a szerző aggályát minden nemzeti alapon való politikai szerveződéssel szemben? Nincs ilyesmi különben azokban az országokban sem, amelyek a fejlett demokrácia példáiként szolgálnak. Nincs. A politikai ténykedést (elsősorban) a nemzeti tudathoz kötni ma anakronizmusnak tűnik.”

Részlet a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és az Antológia Kiadó gondozásában rövidesen megjelenő kötetből

Kapcsolódó írásaink

Délvidéki magyar rendszerváltozás 1.

ĀHarminc éve szabadon 13. A Vicei-ügy(ek) felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek e sorsdöntő években a „jugónosztalgiák” szétoszlatásán

A vasfüggöny lebontása

ĀHarminc éve szabadon 12. A soproni Páneurópai Pikniken több száz NDK-s menekült áttörte a magyar–osztrák határt, ez volt az első kivert kő a berlini falból