30 éve szabadon

Délvidéki magyar rendszerváltozás 1.

Harminc éve szabadon 13. A Vicei-ügy(ek) felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek e sorsdöntő években a „jugónosztalgiák” szétoszlatásán

Az 1989-es esztendőt ma már közhely – ráadásul erősen vitatható – a csodák évének nevezni, annyi viszont tény: 1989 nagyon sok közép-európai történelmi változás esetében sorsdöntő időszakot hozott, részint kikristályosodtak, részint gyökeresen megváltoztak, sokszor színükről a visszájukra fordultak korábban biztosnak vagy éppen megváltoztathatalannak hitt társadalmi-politikai-közéleti állapotok, helyzetek, sőt olykor egész uralmi-hatalmi rendszerek is.

Délvidéki magyar rendszerváltozás 1.
A birodalom összetartója, Josip Broz Tito hatalma csúcsán , 1953-ban
Fotó: AFP/Yugofoto

Jugoszlávia, annak északi tartománya és az ott élő magyarság szempontjából ez az év a korábbi folyamatok kiteljesedésének – az év első fele „jugoszláv méretekben” a kikristályosodás ez esetben elég baljós folyamatát, második fele a magyar népközösség esetében a magára ébredés felgyorsulásának, határozottabbá válásának – fokozatos körvonalazódását jelentette. A tavasz Szerbia-szerte a lázas, felfokozott várakozás, az előző évből megismert és elterjedt „felturbózottság” megannyi ismertetőjegyének mind erőteljesebb-látványosabb formáival telik – szinte minden egy irányba, a nagyszerb sovinizmus és a totálissá vált párhuzamos albángyűlölet és Koszovó-fóbia jelképes eseményének, az 1389-es rigómezei (Kosovo Polje) csata hatszázadik évfordulójának alkalmából az egykori helyszínen rendezendő Nagy Találkozónak irányába mutat. És ami június 28-án – nemcsak a (török győzelemmel végződött) csata, de a szerb egyház egyik legnagyobb ünnepének, Szent Vitus napján, (Vidovdan) – lezajlik Rigómezőn: a Jugoszlávia végzetét felmutató történet prológusának nagy, emblematikus eseménye.

Milosevics az égből

Egymillió ember a valamikori csatamezőn, irdatlan tolongás, átszellemült, lázasan túlfűtött hangulat. A gigászi embertömegben uralkodó atmoszféra az agresszív kihívás: lám, itt vagyunk, ennyien vagyunk, velünk húzzon ujjat valaki… Milosevics istenként magából az égből száll alá: helikopteren érkezik pulpitusára, amit vastag kötelek választanak el az örvénylő hadaktól. A nagy nap felvirradása óta várakoznak itt – hiszen ez a nap többszörösen is rendkívüli: nemcsak Vidovdan van és a hat évszázaddal ezelőtti szerb Mohács napja, de 1914-ben – korántsem véletlen időzítéssel – összeesküvő társaival ezen a napon, június 28-án lövi le Gavrilo Princip Ferenc Ferdinándot, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét; 1919-ben ezen a napon írják alá a legelső Jugoszláviát, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot létrehozó versailles-i békét; 1921-ben I. Aleksandar Karagyorgyevics szerb király ezen a napon hirdeti ki Jugoszlávia új alkotmányát, és 1948-ban ezen a napon jelentik be, hogy a titói Jugoszlávia átlépte a Rubicont: hivatalosan is kilép az úgynevezett szocialista országok Tájékoztató Irodájának tagjai közül, magyarán végleg szakít a sztálini Szovjetunióval. Sigurno je danas veliki dan – tényleg nagy nap a mai.

Az önfelszabadítók

Milosevics nagyszerb öntudattól duzzadozó, a Jugoszlávia nevű lőporos hordóhoz a végső szikrát adó, nevezetes beszédéből csupán néhány rövid részlet: „A szerbek történelmük folyamán sohasem hódítottak meg vagy szipolyoztak ki másokat. Két világháború során maguk szabadították fel önmagukat (…) A koszovói hősiesség örök mementóul kell hogy szolgáljon a számunkra, emlékeztetve egyfelől arra, hogy merészek voltunk, és tisztelet övezett bennünket, másfelől hogy azon kevesek közé tartoztunk, akik veretlenül mentek a csatába. Hat évszázaddal később ismét harcban állunk – ez nem fegyveres harc ugyan, de ennek lehetőségét sem zárhatjuk ki. (…) Ahol egy szerb él, az Szerbia, ahol egy szerb sír van, az Szerbia. (…) Meglehet, ha dolgozni nem is, de harcolni tudunk, és van fegyverünk.” A pozsareváci ügyvéd ekkor lesz végleg „Szlobo, harmatos virágunk”, ahogyan a róla szóló dicsőítő dalok egyike fogalmaz: pontosan azt és pontosan úgy mondja ki, amit és ahogyan a hallgatóság hallani akar: igazából ennyi a délszláv ’89 Szent Vitus napjának legfontosabb üzenete.
*
Még 1975 végén, a nagy jugo­szláv kirakat csillogásának kellős közepén történt, hogy Zentán, ebben a színmagyar, álmos Tisza-parti kisvárosban egy 31 éves férfiú néhány barátjával kísérleti színházat alapít, eléggé el nem ítélhető kultúrszomjukat csillapítandó – ráadásul komolyan igyekeznek venni a lépten-nyomon hallott, feddő-nevelő célzatú hivatalos vélekedést: ne nagyon politizálgassanak a fiatalabb nemzedékek, foglalkozzanak inkább az önképzéssel, a kultúrával. Zentán szép hagyományai vannak a diák- és amatőr színjátszásnak, a dolog jól, sőt ígéretesen indul – de Vicei Károlynál és barátjánál, Gordos Jenőnél már 1976 januárjában házkutatást tartanak az éber jugo­szláv belbiztonsági hatóságok, a diák­színjátszókkal különféle írásos vallomásokat fogalmaztatnak, Viceit és Gordost pedig Szabadkára viszik, és tizenhárom hónapos vizsgálati fogság, majd az ítélethozatal következik. Gordost azzal vádolják – Magyarországról ismerős „bűnügyi érvelés” –, hogy az általa Nyugatról behozott és behozatott különböző magyar emigráns sajtótermékek, az Irodalmi Újság, a Nemzetőr, az Új Látóhatár és a többi szocializmus- és Jugoszlávia-ellenes írásokat tartalmaznak – Viceinek azonban az égvilágon semmiféle külföldi kapcsolata nincs, így vele más történik. Hornyik Miklós így idézi fel: „Gondolatrendőrségünket a politikai különvélemény idegesítette leginkább.

A zentai belgyógyászok alkalmi konzíliuma azt tudakolta például Vicei Károlytól, hogy ugyan vajon mégis, no mi is lenne hát úgy nagy általánosságban a magánvéleménye Rózsa Sándorról. Vicei kissé elmosódott lehetett a sorozatos kihallgatások következtében, elképzelhető, hogy erre-arra elkalandoztak a gondolatai, s hogy olvasgató ember lévén, mintegy tejszerű ködfátyolon át, az alföldi betyárvilág csillaga derengett fel emlékezetében (Rózsa Sándor a lovát ugratja; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), mert lazuló szellemi reflexekkel, ideológiai önkontroll nélkül, tömören így válaszolt: »Fasza gyerek.« Mármint a Rózsa. Szavanként egy év fogházbüntetést kapott, reseno kao u dispozitivu.” (Az előírásnak megfelelően megoldva – D. L.) Rózsa Sándor 1971-ben három év szigorított börtönt kapott, mivel az Új Symposion című folyóirat augusztusi számában Mindennapi abortusz című írásában egyebek között kifejtette, hogy a Jugoszláviában tanuló afrikai diákok jobban élnek, mint a hazaiak, köztük például a rengeteget dolgozó magyarok. Rózsa ítéletének kihirdetésekor a jelen lévő Vicei mellett ülő Várady Tibor jogász száján kiszaladt a megjegyzés: ez fasizmus – mire Vicei tüntetően tapsolni kezdett. „Ezt jegyezhették meg” – magyarázza utólag Vicei Károly.

Hősünk 1976 és 1978 között annak rendje-módja szerint le is üli a két évet, szabadulása után sehol nem kap képzettségének (magyar szakos középiskolai tanár) megfelelő munkát, konzervgyári bérszámfejtőként, majd kendergyári bérelszámolóként dolgozik, de kálváriája nem ér véget – éppen a változások hajnalán, a több mint sajátságos jugoszláviai rendszerváltozás(o)k, a Milosevics-rezsim kialakulásának kezdetén, 1987 végén ismét letartóztatják, négy és fél hónapos vizsgálati fogság után faji, vallási és nemzeti türelmetlenség szításának vádjával két és fél évet kap – és ekkor valami történik. Először érnek össze „nem hivatalos alapon” a Magyarországon 1987 végén, 1988 legelején már nagyban zajló folyamatok és a már nem „kirakatországnak” tekintendő szomszédos Jugoszláviában a magyarságot érintő történések: a Vicei-ügyről már nyilvánosan, több száz ember füle hallatára beszámolnak a Magyar Demokrata Fórum Jurta színházbeli, március 6-i összejövetelén, ám a Vicei körüli mozgás már az év elején akkora, hogy hősünk majd egy hónapja, február 9-e óta szabadlábon van. És mintha ezeknek az időknek a hivatalos pártállami „húzd meg-ereszd meg” jellege egyetlen ember ügyébe sűrítve, koncentráltan mutatná fel önmagát: a Vicei Károly-féle dolgok még korántsem intéződnek el. A nyilvánosság védelmező ereje, a legtisztességesebb és legbátrabb délvidéki magyar írástudók – mint Varga Zoltán és Tari István –, néhány becsületes szerb jogász, Budapestről az áldott emlékezetű Krassó György, továbbá az akkori Amnesty International és a nemzetközi PEN Club egytől-egyig teszi a dolgát, aminek meg is van, meg is lesz az együttes eredménye. Ám a csaták – pláne a győzedelmesek – csak ideig-óráig érnek véget: az 1989. júniusi, már megidézett rigómezei önerősítő tréning után a milosevicsi hatalom újból erőt kíván demonstrálni: ősszel minden újra kezdődik. Viceit ismét perbe fogják, az előzővel tökéletesen megegyező vádpontok alapján.


Szabaduló Szabadka

A november 7-én megtartott szabadkai tárgyaláson azonban már fizikai értelemben is jelen van a nemzetközi sajtó: a BBC és a Szabad Euró­pa mellett két magyarországi újságíró (egyikőjük e sorok írója) is tanúja a dermesztő jelenetek özönének. Annak a történéssorozatnak, amely félelmetes mértékben, 1989 őszén igazolja Arday Lajos megállapítását: „A Vajdaságban is neosztálinista csoport kezébe került a hatalom… keménykezű elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdő értelmiségiek és a nemzetiségek… ellen… megfélemlítésül koncepciós pereket is kreáltak.” Hátborzongató volt látni-hallani a Vicei ellen felvonultatni próbált, halálosan megfélemlített-agyonmanipulált fiatal lányokat és a bíróság egész úgynevezett működését. Ám – láss csodát! – a nagy nemzetközi figyelem ismét elérte célját: a tárgyalás alatt sorra „robbantak a bombák” a tárgyalóteremben, egy kivételével minden tanú viszavonta vallomását, a tárgyalást többször megszakították, végül aztán – a Délvidéken is, a magyar lakosság teljes körű felvilágosítására – napvilágra került minden – Vicei felmentésével egyidejűleg. (Ezután – 12 év múltán –, decemberben kaphat újra útlevelet.) A tárgyaláson részt vevőkkel szemben a kisstílű balkáni bosszú már hazafelé, a határon érezhető ugyan, de a tényeken mit sem változtathat: a Vicei-ügy(ek) óriási mértékben felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek a rendszerváltozásos években a szomszédságpolitikában még létező „jugónosztalgiák” szétoszlatásán és a két év múlva bekövetkező szörnyűségek előzményeire vonatkozó politikai „környülállások” tisztánlátás-részletein.

A magyarországi sajtóban a részletes ismertetésben leginkább a rendszerváltás „napilap-zászlóshajója”, a Magyar Nemzet jeleskedik: november 22-i számában például nem akárki : maga Illés Sándor bátyánk, a délvidéki – temerini – származású neves író-újságíró, a vajdasági szellemi élet budapesti doyenje ír A Vicei-ügy címmel hosszú, kéthasábos cikket, de például a november 24-i lapban beszámolnak arról is, hogy a magyarságáért üldözött Viceit „magyarkodónak” becsmérli a Mai Nap című bulvárlap, december 9-én pedig tudósítanak arról, hogy a Vicei-ügyben az ügyészhelyettes elvetette a vádat, amelyet így visszavontak, és az eljárást kénytelen-kelletlen megszüntették.

Részlet a Rendszerváltás Történetét
Kutató Intézet és az Antológia Kiadó gondozásában rövidesen megjelenő kötetből

Folytatjuk

Kapcsolódó írásaink

A vasfüggöny lebontása

ĀHarminc éve szabadon 12. A soproni Páneurópai Pikniken több száz NDK-s menekült áttörte a magyar–osztrák határt, ez volt az első kivert kő a berlini falból

Visszaszereztük II.

ĀHarminc éve szabadon 11. Egy hivatalosan materialista világnézetű országban mit várhatnánkaz úgynevezett reformoktól? Csoóri világosan kimondja: nincs reforma lelkek megújulása és az erkölcs megújulása nélkül

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom