30 éve szabadon

„Ezt rettenetes volt végigélni”

Harminc éve szabadon 4. Nagy Imre és mártírtársai maradványait megrázó körülmények között exhumálták és azonosították

„Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó, az a bizonyos, melytől elevenebb, értelmesebb, igazibb lesz a mondat, a fejezet…” – írta Márai Sándor. Ez a szó 1989. március 29-re gondolva: az emlékezés. Harminc évvel ezelőtt, ezen a napon kezdődött meg Nagy Imre és mártírtársai nagy érdeklődéssel várt, sorsfordulót jelentő exhumálása a 301-es parcellában.

„Ezt rettenetes volt végigélni”
Az 1989. március 29-én feltárt sírban Nagy Imre csontváza arccal a sírfenék felé, fordított helyzetben feküdt, mellette több drótdarab került elő, vagyis a holttestet a kivégzés után vélhetően összedrótozták
Fotó: Fotó: MH

Enyhülő, ideológiailag fokozatosan liberalizálódó légkör kellett ahhoz, hogy erre sor kerülhessen. A Szovjetunióban megváltozott a bel- és külpolitikai helyzet azzal, hogy 1985-ben Mihail Gorbacsov lett a párt főtitkára. Ennek természetesen itthon is megvoltak a kedvező következményei. Az 1988-as esztendő az útkeresés, a kibontakozás időszaka volt. Az akkori politikai erők a békés rendszerváltoztatást tűzték ki célul, és ebben szerepet szántak Nagy Imre és mártírtársai kihantolásának és azonosításának. 1988 májusában Kádár Jánost Grósz Károly váltotta fel a pártfőtitkári székben. Ez év tavaszán megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), amely június 5-én felhívással fordult a magyar társadalomhoz. „Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri új köztemető eldugott 301-es parcellájának bozótrengetege sok száz áldozatát – írták. – Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak, halottainak és élőknek teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását.”

Hosszú idő, évek teltek el az első puhatolózásoktól a fordulatig. A kivégzettek özvegyei és családtagjai megalázások sorát voltak kénytelenek elviselni, és nem kaptak választ a kérdéseikre: hol temették el szeretteiket.
A pártállami hatóságok megtagadtak minden információt.

A Párizsban élő Méray Tibor ötlete volt, hogy 1956 áldozatainak szimbolikus sírt kellene állítani a francia főváros leghíresebb temetőjében, amely zarándokhely lenne mindaddig, amíg a hatalom nem teszi lehetővé Nagy Imréék sírjának feltárását és emberhez méltó eltemetésüket. A felavatási ünnepség – amelyről a magyar sajtó mélyen hallgatott – a kivégzés harmincadik évfordulójára esett.

A budapesti megemlékezések több helyszínen zajlottak, de rendőri akciók, letartóztatások, gumibotozások kísérték a visszapillantókat.

Szigorúan titkos nyomozás

Az újratemetés gondolata Grósz Károly amerikai látogatásakor, 1988 júliusában vetődött fel először. Az amerikai magyarok javasolták, amire – Pozsgay Imre egykori államminiszter szerint – „Grósz ostobán és botor módon válaszolt”. Kijelentette: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja! Nem szeretnék egy percig se senkiben kétséget hagyni álláspontunkat illetően… A kormánynak az az álláspontja…, hogy amennyiben a család igényli, akkor a család, amennyiben a család nem igényli, akkor a kormány megfelelő körülmények között Nagy Imre hamvait végső nyughelyére helyezi.” Az exhumálásnak és az újratemetésnek a Központi Bizottságban – Grósz Károlyon kívül – voltak komoly ellenzői: mindenekelőtt a fundamentalista sötét gárda, amely kitartott mellette, egészen a pártfelosztó kongresszusig: Korom Mihály, Kállai Gyula, Apró Antal…

A háttérben azonban már folyt egy akkor még szigorúan titkos, feltáró tevékenység is: az állambiztonsági miniszter megbízta az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) vizsgálati osztályának vezető helyettesét, Pajcsics József rendőr ezredest (akkor alezredest), hogy derítse ki, hol vannak Nagy Imre és sorstársai eltemetve a 301-es parcellában. Feltehető, hogy a kormányzatnak nem volt tudomása a sírhelyekről, ezért bízott meg a feladattal egy nyomozótisztet.

Az Elnöki Tanács 1988. szeptember 30-án kegyelmet adott az 1956. október 23. és 1957. május 1. között elítélt személyeknek. November 24-én Grósz Károly után Németh Miklós lett a miniszterelnök, s ezután, 1989 elején látványosan felgyorsultak a politikai események. Január 26-án a kormány jóváhagyta Nagy Imréék újratemetésének tervét. Az időpontot az érintett hozzátartozók döntésére bízták. „1988 telén kezdett realizálódni, hogy egyáltalán szóba álltak velünk – emlékezett Gyenes Judith, Maléter Pál özvegye. – A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Aliz és én, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz… Tárgyalni kezdtek velünk.” Január 28-án Pozsgay Imre egy rádiós interjúban azt mondta: 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Február 11-én az MSZMP KB zárt ülésén a többpártrendszer bevezetése mellett foglalt állást. A március 15-i ünnepségek az ellenzéki szervezetek összefogásával hatalmas tüntetést eredményeztek.

Sokkoló látvány a gödörben

A nyomozást illetően Pajcsics József utólag így nyilatkozott: „A Belügyminisztérium Roosevelt téri épületének pincéjében, az állambiztonsági irattárban… egyszer csak a kezembe akadt egy puha fedelű, vékony mappa Darázsfészek felirattal. Különböző helyekről összemásolt papírok voltak benne. Ezek a dokumentumok fordulatot hoztak a nyomozásban. Volt köztük egy 1961-es jegyzőkönyv Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kihantolásáról [a Kisfogházban] és
újratemetéséről. Tartalmazta a sírok pontos helyét, illet­ve hogy milyen fedőneveken kerültek a temetői nyilvántartásba.”
Szakértői bizottság alakult, melynek az volt a feladata, hogy a mártírok földi maradványait felkutassa és exhumálja. A bizottság vezetője Szabó Árpád volt, az Igazságügyi Orvos-szak­értői Intézet igazgató főorvosa. A Minisztertanács 1989. januári határozata értelmében március 29-én, egy szerdai napon kezdődött meg a 301-es parcellában Nagy Imre és sorstársai, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József jeltelenül elföldelt holttestének kihantolása és azonosítása a családok és a TIB képviselőinek jelenlétében, a médiumok teljes kizárásával.

Részlet Kralovánszky Alán régész március 29-i feltárási naplójából: „Napos, jó idő, 4 munkás. Munkakezdés 8 órakor. A Kerepesi temetőből megjelent 4 sírásó és az igazgató. 9.30 és 10 óra között Harsányi László [igaz­ságügyi orvos szakértő], majd Szabó Árpád, Nemeskéri János [a magyar antropológia kiemelkedő egyénisége], a hozzátartozók, a TIB megbízottjai, Ember Judit [filmrendező] és operatőrjei, ill. a bizottsági emberek. Délben Borics Gyula és Tari ezredes [ma altábornagy; a nyolcvanasas évek vége felé a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának helyettese] jelent meg. A feltételezett Nagy Imre-sírhely közvetlen környékén bokorirtás, fakivágás történt, a fotó, plusz a filmdokumentálást követően. […] Fokozatosan lefelé haladunk oly módon, hogy a sír É-i oldalán 40 cm széles munkaárkot ástunk a rendkívül kemény, nagykavicsos, márgás-homokos szűztalajba, hogy a sírt asztalszerűen lehessen majd kikutatni. –165 cm-en fakoporsó-maradványok jelentkeztek a sírgödör széleivel párhuzamosan. Pozdorja lemezből (?) készült koporsó maradványainak bizonyultak (furnérlemez, alatta kékesfekete, puha fogású textil-töltelék –?–, plusz merevítő fadeszka). A teteje beomlott, besüppedt, tehát nem azonos szinten maradt meg. Már ekkor több helyen került elő, hét helyen, nagyjából É–D-i tengelyben, fekete műanyagból bevont drót, ill. sodrott acéldrót nyoma, több helyen csomózott végződésekkel. A bontás során kiderült, hogy a felnőtt csontváz anatómiai rendben, arccal a sírfenék felé, fordított helyzetben feküdt…” Utóbb kiderült, hogy Nagy Imre földi maradványait találták meg. Ezután került sor a többi mártír földi maradványainak felkutatására és kihantolására.

Részlet a fősírásóval készített interjúmból: „Hát, megmondom úgy, ahogy van – habár megfogadtam, hogy nem mondok senkinek semmit; legjobb, ha az ember hallgat –, az biztos, hogy a sírjukat mi ástuk meg, de hogy mikor temethették őket, azt akkor mi sem tudtuk. Nekik megvolt, hogy hányadik sor hányadik sírjában fekszik az illető, de abban a rendezetlenségben, a sok gödörháton senki nem ismerte ki magát. Én tudtam, hogy milyen távolságra vannak a sírok, kimértem,és minden stimmelt.”
Ifjabb Jánosi Ferenc szavai az exhumálásról: „Így találták meg nagyapámat, Nagy Imrét, vagyis azt, ami megmaradt belőle. A sokkoló látvány hatására könnyek szöktek a szemembe, és csak annyit mondtam magamban, a gyilkosokra gondolva: »Ezek állatok!«”

„Ezt rettenetes volt végigélni – nyilatkozta Gyenes Judith az Oral History Archívum riporterének. – Megrázó volt a számomra, de egyben elkerülhetetlen, látni a majd’ kétméteres, a ládában alig elfért csontvázat, azonosítani a snájdig, okos férjemmel. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, ahogy zajlott, mint egy régészeti feltárás. Ahogyan ott dolgoztak a tudósok fehér köpenyben, egy kicsit tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátrány­papír-maradványok, a drótok…”

Hegedűs B. András, a TIB titkára mondta: „Nehéz a látottakról beszélni, nemcsak azért, mert az exhumálás már önmagában is megrázó esemény, hanem azért is, mert itt valóban egyedülálló történelmi pillanatokat éltünk át. A munkálatok nagyon fegyelmezett légkörben zajlottak, drámai jelenetek nem történtek. A hozzátartozók olyan sorstépett emberek, akik megtanulták fegyelmezni magukat az ilyen nehéz pillanatokban is.”


„Kikényszerített dolog volt”

Susa Éva antropológus, az Igazságügyi Orvos-szakértői Intézet nyugalmazott főigazgatója így vélekedett: „Nem gyűjtőmunka eredményeképpen találták meg a sírokat, hanem a pártállami rendszer rendőrsége a belügyminisztériumi adatok alapján tárta fel az ajtót. A parcellában csepegtették az informá­ciókat. Pajcsics később könnyedén leírta, hogy ő pontosan tudta a sírok helyét. A szakemberek ellenben csak részinformációkat kaptak. Az exhumálás végeredményben kikényszerített dolog volt! Viszont elgondolkoztató, hogy az eredeti Darázsfészek dosszié soha nem került Szabó Árpád elé, és én sem láttam a mai napig!”

Az exhumálás március 29-től április 5-ig tartott. Június 12-ig az igazságügyi csoport elvégezte Nagy Imre és sorstársai földi maradványainak azonosítását. Hosszas, aprólékos előkészületek után június 16-án katartikus gyászünnep volt az ’56-os mártírok újratemetése, a rendszerváltoztatás szimbolikus pillanata. Másnap egy új világ kezdődött.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom