G. Fehér Péter

Vélemény és vita

Ukrajna – csak a csoda segíthet

Ha már a The New York Times is azt írja, hogy Ukrajna vesztésre áll a háborúban, akkor Volodimir Zelenszkij helyében én már az oroszokkal való tűzszüneti tárgyalásokra készülnék

álláspont

Ha már a The New York Times is azt írja, hogy Ukrajna vesztésre áll a háborúban, akkor Volodimir Zelenszkij helyében én már az oroszokkal való tűzszüneti tárgyalásokra készülnék. Az ukrán elnök azonban hajthatatlan, nem akar Putyinnal tárgyalni, és csak az ég tudja, hogy milyen csodában bízik. Propagandagépezete persze bizton kijelenti, hogy ezt a háborút mindenképpen megnyerik, csak a Nyugat adjon nekik minél több korszerű fegyvert, megy ez majd, mint a karikacsapás.

A helyzet az, hogy az ukránok nem kaphatnak annyi segítséget, hogy a háborút megnyerjék. Mert ez a fegyveres konfliktus, mint ahogy az első és második világháború esetében is történt, nem annak hozza meg a sikert, akinek több és jobban kiképzett katonája van. Ez a háború is, a dolgok természetéből adódóan, anyagháborúvá vált. Itt is az a fél fog győzni, amelyiknek több nyersanyaga és ipari kapacitása van.

Ukrajnának mindebből már nincs semmije, amihez hozzáférhet. A gyors és megalázó vereségtől a nyugati katonai segélyek ideig-óráig megmenthetik Ukrajnát, de győzelemre nem segíthetik. Olyan ez, mint amikor egy beteget lélegeztetőgépen tartanak, amely meghosszabbítja ugyan az életét, de meg nem gyógyítja.

Mert ezek az ukránok által annyira várt „csodafegyverek” sem lesznek elégségesek arra, hogy egy magát teljesen kizsigerelő országot visszarántsanak a szakadék széléről. A beígért 300 modern nyugati tank még mennyiségileg is kevés egy ilyen elhúzódó és területileg kiterjedt háború megnyerésére. (Összehasonlításképpen: Lengyelország csak Dél-Koreából ezer tankot rendelt.) Ha figyelembe vesszük az ukránok eddigi veszteségeit és azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy az orosz hadiipar kapacitását eddig nem befolyásolta negatív módon a konfliktus, akkor Ukrajna győzelme esélytelen. Arról már nem is beszélve, hogy az új tankok nem egyszerre lepik el majd a harctereket, hanem fokozatosan.

Az amerikai Abrams harckocsikat csak 2024 elejére ígérik, a franciák raktárról szállítanak azonnal. Viszont a Párizs által beígért harci járművek előreláthatólag csak nehezen lesznek képesek a helyi körülményekkel megbirkózni. Marad még a készletben a német Leopard, de ebből meg nincs elég, még a berlini kormánynak sem. Igaz, hogy három hónap alatt ki lehet a személyzetet képezni – Zelenszkij szerint elég erre nyolc nap is –, de ettől még egyik ukrán katona sem lesz mesterlövész. A brit Challenger tankok kifinomult technikájához eleve hosszabb idő kell a személyzet kiképzésére.

Most ne bonyolódjunk bele a modern nyugati harci eszközök üzemeltetésének költséges és nagy szakértelmet igénylő problematikájába. Elégedjünk meg azzal, hogy leszögezzük: Ukrajna ezt a háborút csak nyugati segítséggel képes folytatni, míg a másik oldal, Oroszország teljesen önellátó a fegyverkezés terén. Ez azt is jelenti, hogy még legalább két évre való tartaléka van Moszkvának, a Nyugat pedig kezd kifulladni. Már nincs olyan tartaléka, amit adni tudna. Csak egy jellemző példa: a németek Svájctól akartak venni az általuk gyártott, de az alpesi országban a hadrendből kivont használt Leopard tankokat. Bern azonban a semlegességre hivatkozva megtagadta a kérés teljesítését.

És pont ebből a „harci módból” adódik ennek a konfliktusnak a legnagyobb veszélye. Ha az Egyesült Államok leveszi a kezét Ukrajnáról, akkor az semmi perc alatt elveszíti a háborút. Ha pedig Washington folytatni szeretné, ráadásul sikereket is el akar érni, akkor bele fog keveredni a fegyveres összecsapásokba. Éppen mostani hír, hogy egy amerikai B–52-es bombázó tűnt fel az orosz határ mentén, lengyel vadászgépek kíséretében. Ha már ezt az írást a The New York Times idézetével kezdtük, fejezzük is be az oroszbarátsággal egyáltalán nem vádolható amerikai napilap gondolatával, mely szerint, ha az Egyesült Államok részt vesz ezekben a katonai műveletekben, küzdő félnek fog számítani.

A szerző főmunkatárs