Vélemény és vita
Nekünk a nemzeti szuverenitás jelenti a szabadságot
Mi magyarok vagyunk, ami egyúttal erkölcsi kötelességet is ró ránk, a túlélés, a megmaradás és az építkezés ősi parancsát
A forradalom kifejezés mára súlyosan megterhelt, kétségbeejtően relatív fogalommá vált, ám valamilyen morális igazolásra, ha úgy tetszik egy transzcendens állandóra szüksége van, különben emlékezete menthetetlenül elenyészik. Korok felett álló mondanivaló nélkül az idő vasfoga felfalja, bármekkora is volt a kezdeti lendület, bármilyen izzadságos az erőfeszítés. Egy forradalom valódi értékmérője ugyanis nem feltétlenül a politikai siker, hanem a tartós értékrögzülés, amely generációkon átívelő normákat képes állítani a nemzet, a család, esetleg egy felekezeti vagy bármilyen más történelmi sorsközösség elé.
A kulcs a közösség, hisz a forradalom nem az egyénről szól. Még akkor sem, ha a vírusként terjedő woke-kultúra „korszelleme” ma kizárólag az individuumra van tekintettel. Az egyén ugyanis időben behatárolt, míg a közösség kapcsolatot teremthet a múlt, a jelen és a jövő között.
Mi magyarok vagyunk, ami egyúttal erkölcsi kötelességet is ró ránk, a túlélés, a megmaradás és az építkezés ősi parancsát. Ez pedig csak közösségben lehetséges, az egyén ehhez nagyon kevés.
A forradalom csak akkor kap igazi értelmet, ha az erőfeszítés után egy olyan építkezés veszi kezdetét, amely erkölcsi szempontok szerint igazolja a változás létjogosultságát. Akkor is, ha a forradalom az adott korban elbukik, ám a közösség lelkében, az ünnepekben tovább él. E nélkül a forradalom csupán felfordulást jelent.
Az 1848-as forradalom a szabadságvágy forradalma volt, a nemzeti önrendelkezésért tett, korok felett átívelő erőfeszítés manifesztációja. Így is kell rá emlékeznünk, közösen, a világ bármely pontján, ahol magyar emberek élnek és jönnek össze abból a célból, hogy a saját ügyeiket megvitassák, illetve a saját sorsukról szuverén módon döntsenek.
A forradalmak morális igazolására a 20. században két egymással ellentétes értelmezés alakult ki: az osztályalapú, egyenlőségre és társadalmi igazságosságra törekvő internacionalista-baloldali meghatározás (Karl Marx) és a demokrácia igényét megfogalmazó, az individuum számára nagyobb szabadságot nyújtó polgári definíció (Hannah Arendt). Emellett, illetve ezzel számos alkalommal összefonódva robbantak ki nemzeti függetlenségre törekvő forradalmak, amelyeknek ugyan egyedi értelmezésük van, de a morális többletet egy nemzet önrendelkezése, a birodalmaktól való függetlenedési küzdelme adja.
Ezt a morális többletet nyújtja számunkra az 1848-as forradalom, amelyben a polgári átalakulásért és a nemzet szuverenitásáért folyó küzdelem olvadt egybe. A márciusi ifjak és az áprilisi törvények célja a rendiség lebontása, az egyéni szabadságjogok megvalósítása és az ország függetlenségének kiharcolása volt, még akkor is, ha a szabadságharc végül elbukott. Az 1848-ban felébredt nemzeti öntudat és a szuverenitásra való vágyakozásunk ugyanis tovább élt, és él ma is velünk.
1848 törekvései maradandó értékeknek bizonyultak, ugyanis március 15-ét ma is a szabadság ünnepnapjaként tartjuk számon. Egy magabíró nemzet örömünnepe, hisz számunkra a szuverenitás és a szabadság ikerfogalmak, azaz egymás nélkül nem léteznek.
A magyarság forradalmisága és szabadságvágya szűnni nem akaró erőt ad az egyetlen és igaz közösségi célunk eléréséhez, a túléléshez és egy magabíró nemzet megteremtéséhez. Mert a történelem számunkra ötszáz éve a túlélésről szól, folyamatos szuverenitásküzdelemben élünk. Ahogy a saját tengelye körül forgó Magyarország (Széchenyi) ideája is generációk óta megfellebbezhetetlen kategorikus imperatívusz.
Az azóta eltelt több mint százhetven év alatt számos dicső avagy dicstelen fordulópontja volt történelmünknek, amely magán hordozta a nemzeti–nemzetközi törésvonalat, a forradalmiság morális többletét azonban mindig is a 48-asok szellemisége, azaz a szuverenitásért való küzdelem adta.
Ehhez kell ma is méltónak lennünk.
A szerző a XXI. Század Intézet elemzője