Isten veled, Zadar!

Üdvözülnek-e a kutyák és másféle állatok? Fogós és sokakat foglalkoztató felvetés, melynek amúgy is háborgó „vizébe” legutóbb Ferenc (valójában VI. Pál) pápa dobott be egy követ azzal a közlésével, hogy az ebek számára is nyitva áll a mennyek országa.

Szóval itt van – helyesebben immár volt – Zadar, a weimariner. A nevét azért kapta, mert gazdája 2008-ban ott pillantotta meg életében először a tengert, s a jelenet olyan mély nyomot hagyott benne, hogy így állított neki emléket. Aztán persze az évek múltak – s a magam meredek hibájából okkal nekem is mennem kellett. Nem maradt egyéb Zadarból és gyönyörű gazdájából, csak az emlékek meg egy fényrajz a falon, ahol hármasban örülünk egymásnak, a ránk sütő nyári napnak és az életnek.

A minap megkésve és áttételesen értesültem arról, hogy a szeretett kutya valamikor az ősz végén a boldog vadászmezőkre távozott. Búcsúzni (érthető mód) személyesen nem invitáltak – ám annak jogát senki nem tagadhatja meg.

Akinek volt négylábú társa, bizonnyal napestig tudná sorolni a kalandokat. Nekem is akad rengeteg – de talán elég lesz egy is. Zadar szerette az erdőket járni, s mi igyekeztünk is vinni őt rendszeresen a hegyekbe. A fák között persze ment a lelkes nyargalászás, a lehullott lomb széttúrása, az elénk kerülő élő- és holt lények, valamint tárgyak „megszakértése” – továbbá a szagminta felvétele, ami praktikusan azt jelentette, hogy az eb rendre meghentergett mindenféle állati maradványokban és végtermékekben. Vélhetően azért, hogy a „cucc” a szőrére kerüljön, s ekképp úgymond beolvadhasson a környezetbe. Amikor pedig elindultunk a Suzuki felé, hogy hazafuvarozzuk őkelmét, rendre búskomor lett. Bekiflizett a hátsó ülésre, ahol olykor halkan felnyüszített, majd a lakásban rátelepedett a hátizsákokra, és onnan bámult nagy szomorú-szemrehányó szemekkel ránk, hogy mi a fenének nem maradtunk a rengetegben?

A fürdetést amúgy látszólag jól tűrte, olyannyira, hogy ha lucskos idő járt odakint, akkor automatikusan és magától jelentkezett a lábmosásra a kád mellett. Egy előkelő weimariner mégsem koszolhatja csak úgy össze a fészkét, pláne, hogy egy fedél alatt él kiszolgáló személyzetével. Még elúszott volna a respekt…

Azt hiszem, kitalálható, magam is abban hiszek, VI. Pál pápának lesz igaza. Azaz, ha egyszer földi utam lezárul, a túlparton nemcsak hajdan elment szeretteim, hanem a címben és szívemben élő weimari vizsla is ott vár majd. (Nota bene természetesen tudom, az üdvözülés ténye vagy elutasítása nem az én hatásköröm, de azért igyekszem, hogy ne Belzebubbal, hanem Szent Péterrel legyen randevúm majdanán.)

Zadarból állítólag egy kő lett, melyet gazdája szinte állandóan a csuklóján visel. Ha most valaki megrökönyödne, gondoljon arra, hogy ez nem holmi bizarr ékszer, hanem egy jelzés. Jelzés, mi szerint ő is abban hisz, amiben én. És jó eséllyel még sokan szerte a világon, akik érzünk valamiféle felelősséget az állatok iránt. Hogy odaát ott a kedvencünk.

És ha már megbocsájtani nem is lehetséges, legalább ez az egyetlen közös pont megmaradt. És ez azért mégiscsak szívmelengető, hisz visszavisz oda, amit a fentebb említett fényképen láthatok odahaza nap mint nap.