Gerhard Papke

Vélemény és vita

A német bevándorláspolitika és európai hatása

Az Európai Unióban egyre nő a nyugtalanság olyan probléma miatt, amelyről a német politika hallgat, vagy amennyire csak tudja, bagatellizálja. A tömeges migráció drámai növekedéséről van szó

Az Európai Unióban egyre nő a nyugtalanság olyan probléma miatt, amelyről a német politika hallgat, vagy amennyire csak tudja, bagatellizálja. A tömeges migráció drámai növekedéséről van szó. Az EU-ban 2022-ben 924 ezer menedékkérelmet nyújtottak be, ami közel ötvenszázalékos növekedést jelent. Csak Németországban több mint 226 ezer menedékkérelmet regisztráltak a múlt évben.

A végén mindig ugyanaz történik. Bár a menedékkérelmeket a különböző uniós országokban adják be, mégis mindenki Németországba szeretne eljutni. A tagországok a dublini szabályok értelmében kötelesek lennének visszafogadni ezeket a migránsokat, a túlnyomó többség azonban a németeknél marad. Az európai menekültpolitika a gyakorlatban azt jelenti: Németország az az ország, amelyik mindenkit befogad.

A schengeni határoknál lévő, kisebb országokat nem lehet hibáztatni, ha nem tartóztatják fel a migránsokat, és örülnek annak, hogy azok Németország felé veszik az útjukat. Mert a tömeges bevándorlást Európába a német kormány táplálja folyamatosan. Az afrikai és ázsiai embercsempész bandák könnyedén tudnak egyre több embert Németországba csábítani. Elegendő, ha a migránstoborzó füzetekbe egyszerűen beírják Nancy Faeser szövetségi belügyminiszter nyilatkozatait.

Vegyük például a mostani, „jelzőlámpa” kormánykoalíció egyik új találmányát, az úgynevezett modellváltást a menekültpolitikában. Ennek célja, hogy még azok az illegális migránsok is, akiknek a menedékkérelmét elutasították, bizonyos feltételek mellett állandó tartózkodási jogot kapjanak. A migránsok szemszögéből ez azt jelenti: ha már egyszer átjutottam a német határon, akkor maradhatok. És ez már most is így van.

A német média – legalábbis az a kevés, amelyik még kormánykritikus – tele van a migráció okozta problémákkal, példákkal. A legsúlyosabb bűncselekményeket az iszlamisták és migrációs hátterű bűnözők követik el Németországban. Büntetésük letöltése után azonban nem toloncolják ki őket, arra hivatkozva, hogy származási országukban rossz a biztonsági helyzet. Amikor Afganisztán ismét a tálibok kezére jutott, a Bundeswehrnek a helyi erőket evakuáló utolsó repülőgépein többnyire Németországban korábban elítélt erőszaktevők ültek. Ezek most ismét szabadon járkálnak német földön.

Természetesen nem minden menedékkérő tekinthető potenciális bűnözőnek. De az államnak magától értetődő felelőssége lenne a saját állampolgáraival szemben, hogy mielőtt bárkit beengednek az országba, biztonsági okokból megvizsgálják őket. Aki egy másik, vízummentességet nem élvező ország állampolgáraként be akar lépni Németországba, annak először vízumot kellene kérnie. Ha ez nincs, nem kaphatnának beutazási engedélyt.

Ehelyett, aki megjelenik a határainkon, és nem mutat fel semmilyen személyazonossági papírt, vagy nyilvánvalóan hamisított dokumentumokkal rendelkezik, de kimondja a varázsszót, hogy „menedékjog”, azonnal beléphet. Ezt az eljárást nem érti senki. Sem a szövetségi rendőrség tisztjei, akik naponta szembesülnek vele, sem a legtöbb német, akik az államba vetett, jóindulatú bizalmában még mindig naivan azt hiszi, hogy a kormány valóban ellenőrzi a határokat.

Ez az őrület már Merkel kancellársága alatt német állami gyakorlattá vált. Az SPD, a Zöldek és az FDP tarka kormányának pedig sikerült még tovább fokoznia a német menekültügyi politika abszurditásait. Sikerült elhitetni az emberekkel, hogy a jelenlegi, tömeges migrációval ki lehet elégíteni a német gazdaság sürgős szakmunkás-igényét. Ez már-már a népbutítás kísérletének felel meg.

A Németországba érkező szírek és afgánok túlnyomó többsége – hogy csak a két leggyakoribb származási országot említsük – nem rendelkezik szakképzettséggel, nyelvtudással és gyakran még rendes iskolai végzettséggel sem. Az az elképzelés, hogy szakképzett munkaerő lesz belőlük a rendkívül komplex német iparban, vagy majd a gondozásra szoruló, idős embereket ápolják, egész egyszerűen bizarr.

A valóságban a migránsok túlnyomó többsége tartósan német segélyekből fog élni anélkül, hogy reális esélye lenne a beilleszkedésre. És ezzel elérkeztünk talán a legfontosabb problémához, amely messze túlmutat a lakhatás és a bevándorlás finanszírozásának kérdésén: kik is jönnek valójában?

Hiszen a képzettségi kérdéseken túl az integráció mindenekelőtt azt a valódi hajlandóságot igényli, hogy meggyőződésből elfogadják és megélik a befogadóország, az új haza alapértékeit. Ez az elvárás azonban rögtön szertefoszlik, ha csak egy pillantást vetünk az iszlám világból 2015 óta Németországba érkezett, több százezer homofób fiatal férfira. Ők abban a meggyőződésben nőttek fel, hogy a nők alsóbbrendűek, akiket tulajdonukként vagy tárgyként kezelhetnek. Ezeket az embereket az integrációs tanfolyamok sem fogják megváltoztatni.

Elég csak belenézni a német bűnügyi statisztikákba, például a csoportos nemi erőszakok hátterére, hogy lássuk, hová vezet a naivitással túlfűtött integrációs elvárás. A migránsklánok féktelen bűnözése, a szilveszteri zavargások Berlinben és más városokban képet adnak arról, hogy a párhuzamos társadalmak itt vannak már Németország közepén, és fenyegető méreteket öltöttek.

Az állam alapvető feladata volt és maradt, hogy megvédje polgárai biztonságát és szabadságát a kívülről és belülről érkező támadásokkal szemben. Ez nem működhet saját határainak ellenőrzése nélkül. A február eleji brüsszeli EU-csúcstalálkozón először mutatkozott hajlandóság a külső határok védelmét szolgáló, konkrét intézkedések meghozatalára. Egyre több ország felismerhetően átveszi azt az irányvonalat, amelyet Magyarország régóta képvisel, nevezetesen azt, hogy az illetéktelen behatolók visszaszorítása érdekében kerítésépítésre is szükség van.

De ez csak a kezdet. Az Európai Uniónak alapvető irányváltásra van szüksége a bevándorláspolitikában. Az ellenőrizetlen népvándorlásnak azonnal véget kell vetni. Ennek kulcsa pedig Németországban van. Az uniós országok többsége az innen érkező jelre vár.

Kulturált társadalmakban magától értetődő, hogy a politikailag üldözötteknek menedékjogot adjanak, és a rászorulókon segítsenek. Aki azt akarja, hogy politikailag komolyan vegyék, annak ehhez kell tartania magát. De a segítőkészség nem jelentheti azt, hogy reménytelenül túlterheljük saját országunk gazdasági erőforrásait, és veszélyeztetjük kulturális identitásunkat, hogy végül még saját polgáraink biztonságát se tudjuk garantálni. Ez ugyanis Németország esetében az önpusztításhoz vezetne.

A szerző a németországi Deutsch–Ungarische Gesellschaft elnöke, egykori FDP-politikus

(A szöveg a Junge Freiheit című német hetilap vendégcikkeként jelent meg. Magyarra fordította: Rab Irén.)