Sarkosan fogalmazva

 Bár az uniónak nincs alkotmánya, ez szemmel láthatóan csak a keresztényeknek és a nemzetieknek hiányzik, így is benne van az összes fék és ellensúly. Biztosan bennem van a hiba, hogy a látszat és a valóság nem illik egészen egybe. Még sosem találkoztam magyar EU-biztossal, aki el tudta volna nekem magyarázni, egy-egy végleges döntés hány száz vagy hány ezer kézen megy át, amíg végül jogerős lesz. Még az unióba történő belépésünk után hasznos könyvek garmadája jelent meg abból a célból, hogy legalább olyan okosak legyünk, mint egy amerikai saját választási rendszerének működését illetően. A választási rendszert sikerült olyan bonyolultan egyszerűvé tenni, hogy végeredményként az európai polgárban az a gyanú ébred: itt pusztán politikai, diplomáciai, gazdasági és pénzügyi újrafelosztás folyik, a magam részéről álmomból felébresztve is bárki számára vállalható programot tudnék előadni, bármely szakterületen. A presztízs mellett nagy pénzekről is szó van, de a megegyezés hajtóereje mégis csak a pártcsaládok heves vonzalma a pénzelosztási funkciók iránt. Juncker megválasztásának története éppúgy tanulságos, ahogyan a tagországok vetélkedése az „erős” biztosi megbízásokért. Ne feledkezzünk meg arról a sok tízezer emberről sem, akinek a sorsa családjával együtt alaposan megváltozik, ha bekerül a kaptárba, és a legjobb minőségű brüsszeli mézet fogyaszthatja. Azokból az imént emlegetett útbaigazító könyvecskékből éppen olyan keveset okultunk, mint a tízéves csatlakozásunkat ünneplő kiadványokból. Mivel egy állam sem tud visszamenőleg változtatni saját sorsán, nekünk, magyaroknak különösen fontos volna, hogy a legjobbat hozzuk ki abból, ami mellett naiv optimizmussal elköteleztük magunkat. Akkor lesz jó világ, és akkor lesz valódi európai öntudat, ha a tagállamok nem abban versenyeznek, melyik tudja jobban hátba szúrni a másikat, vagy éppen ki tudja jobban lejáratni saját kormányát. Ez utóbbi sajátos hungarikum, szégyenletes és gyalázatos.