Vélemény és vita

Zöldár

A megálmodott disztópia igencsak közel kerülhet a valósághoz, ha a radikális zöldideológusok hagymázas elképzeléseit magáévá teszi az a kritikus tömeg, amely emberként kezeli házi kedvenceit

Érdeklődést tettetve figyeltem a pulpituson szónokló fiatalembert, de valójában pokolra kívántam őt is, meg az ezerszer elismételt lózungjait is. Fehér pólóján halványkéken hullámzott a Szervezet logója, benne a nyúl mintha a fickó élénk gesztikulációjának ritmusára ugrált volna.

„Sokan még mindig azt hiszik, hogy a humanizmus csupán régi korok ártalmatlan, idealista tévedése, holott az maga a halál és az uszítás ideológiája!” – agitált, éles hangja betöltötte a termet. Kiváltságomat – már hogy a Szervezet funkcionáriusaként az első sorban ülhettem – ugyancsak szívesen cseréltem volna el egy jó hideg vegán sörre, de tudtam, hogy e minőségemben példamutatóan kell végigizzadnom az ünnepséget. Lustán hátrafordultam, és végigjártattam a tekintetemet a büszke szülőktől, különféle állatoktól és a vigyázzban álló, diplomaosztásra váró ifjú Bánásmódszakértőktől tarka, ugató-kotkodácsoló tömegen. Sokan – már az emberek – lesütötték a szemüket, hiszen tudták, hogy a különvélemény legkisebb gyanúja esetén is lefogatnám őket a tömegbe vegyült marcona, fegyveres Etikusok valamelyikével, akik világoskék overalljaikban őrködtek a béke és a tolerancia felett.

Tisztelet. Azt érdemelnek a most vizsgázott ifjú Bánásmódszakértők a pulpituson ripacskodó stréber szerint. No hiszen, tiszteletet azt én érdemelek! – gondoltam. Most is az én alapelveimet szajkózod, kis barátom: a humanizmus a legkirekesztőbb ideológia, amely aljasabb, mint az összes 20. századi totalitárius eszme, a fasizmustól a kommunizmusig, hiszen azok nevében csak a kizsákmányoló emberek ölték egymást azért, hogy még több állatot hajthassanak rabszolgasorba, a humanizmus viszont örök időktől fogva nyomorította meg társállatainkat, tett különbséget élőlény és élőlény között satöbbi, satöbbi.

A társállat szó persze nem az enyém: ezt a Szervezet korábban terjesztette el, azokban a barbár és kirekesztő időkben, amikor még nemcsak hogy egy világméretű apartheid rendszer tiltotta meg például az ember és állat közötti „közelebbi” kapcsolatot, de ráadásul még az is sűrűn előfordult, hogy az ember, visszaélve a monopolizált gazdasági, szellemi és fizikai erőfölényével, egyszerűen megölte és megette az állatokat.

Aktivistáink akkor még közelharcot vívtak a francia hentesekkel, és mindenki azt hitte, csak viccelünk, amikor rámutattunk a tejreklámok rasszizmusára vagy éppen a négylábú kismamák – akkori nevükön tehenek – kizsákmányolására. Híveinknek akkor még azért is lobbizniuk kellett, hogy eltűnjenek a hústermékre utaló nevű utcatáblák, és hol volt akkor még az állati jogok nyilatkozata meg a demokratikus vegántörvények…

„Hosszú út vezetett idáig, és még mindig nem teljes az egyenlőség!” – kiabálta a fiatalember, aki belefeledkezett az állatok ellen elkövetett bűnök hosszas ecsetelésébe és abba, hogy az „állatbarát” kifejezés miért lenéző és diszkriminatív. Szórakozottan figyeltem, és közben csendben irigyeltem azokat a társállatokat, akik a Szervezet által respektált speciális igényeik miatt akkor mehettek ki a hűs levegőre a ceremóniáról, amikor csak akartak. Ha a mozgalom egyszer elér odáig, hogy a növényeket is felszabadítjuk az elnyomás alól, kitalálok erre valamit – fogadtam meg magamban. Közben igyekeztem diszkréten megdörzsölni a tarkómat ott, ahol a leginkább csípett az izzadtság.

A szónokkölyök éppen ott tartott, hogy még a legjobb emberben is ott lapul az állatok elnyomására való hajlam, ezért eredendően mind bűnösök és a minden élőlény egyenlőségét hirdető demokratikus organizmus rendszerének potenciális árulói vagyunk – amikor hirtelen elhallgatott és rám meredt. Én jönnék? De hát még nem is osztják a diplomákat – tűnődtem, észrevéve, hogy az egész közönség engem figyel. Zavartan leengedtem a kezemet, és a tenyeremre néztem: apró vérpetty volt rajta. És valami kis fekete kosz, utolsókat moccanó lábakkal. Nem az izzadtság csípett, hanem egy szúnyog. Egy néhai szúnyog. A közönség hangosan felmorajlott, bennem pedig hirtelen a lábujjam hegyéig meghűlt a vér. „Gyilkos!” – kiabálta valaki. Az Etikusok a terem több pontjáról lódultak meg felém, hogy elkapjanak, én pedig üvöltöttem, mert tudtam, mi következik.

Mindez persze csak egy – utólag kiszínezett – hülye álom volt, amelynek az eredetijéből is verejtékben úszva ébredtem hajnalban. Ami viszont tény, hogy az ártatlan nevű PETA (Emberek az Állatokkal Való Etikus Bánásmódért) és a többi szélsőséges állatvédő a leghőbörödöttebb bolsevik mozgalmárokat megszégyenítő módon próbálja a számára kívánatos ideológiakerékbe törni a komplett emberi civilizációt, valóban hentesek kirakatát zúzza be, valóban erőszakosan kampányol a tejivás ellen, és valóban támogatja őket egy nagyobb vegán tömeg, amelyik emberként tekint az állatokra, kannibalizmusként a húsevésre és bűnözőként a hagyományosan táplálkozókra. A megálmodott disztópia pedig igencsak közel kerülhet a valósághoz, ha a radikális zöldideológusok hagymázas elképzeléseit magáévá teszi, mondjuk, az a kritikus tömeg, amelyik elsorvadt társas kapcsolatai energiahatékony pótlására tart házi kedvencet, és ebben a formában emberként kezeli őket. Az emancipációs küzdelemben ők természetes szövetségesek. Bár azt még nem tudom, hogyan hozzák majd össze a vegán étrendet a ragadozó társállatok – jelesül a macskák vagy kutyák – etetésével, de lenne egy fogadásom arra, hogy már zajlanak a kísérletek.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom