Vélemény és vita
Vona, a lélekkufár
Azokat a politikusokat, akik úgy gondolták magukról, hogy egy közösség lelkét ők adják és veszik, mindig elzavarták
A Jobbik lelkét nem Vona adta, hanem egy közösség teremtette meg, amelyet a pártelnök most ver szét.
A politikai messianizmus merész, ugyanakkor veszélyes műfaj. Egy személy abban való hite, hogy a körülötte lévő világot ő fogja a helyes és egyetlen igaz útra vezérelni – vakmerő vélemény. Egy közösséget bizonyára lehetséges ezzel rövid távon motiválni, de tartósan összetartani, erre politikai hatalmat építeni lehetetlen küldetés. Legfeljebb erőszakkal, mint a kommunisták vagy a nácik… De erre most szerencsére senki sem készül.
Erőszak nélkül, egy vezérként viselkedő személy csak akkor tud tartósan hiteles vezető maradni, ha megérti és elfogadja az őt támogató közösség gondolatait, érzéseit. Ha úgy tetszik, azonosul a közösség lelkével. A történelmi léptékű politikai vezetők ebben jeleskedtek mindig is. Megértették, megérezték egy adott közösség vagy egy nemzet lelkének rezdüléseit, és mivel az nagy részben a sajátjuk is volt, felvállalták annak képviseletét. Ellenben azokat a politikusokat, akik úgy gondolták, hogy egy közösség lelkét ők adják és veszik, hogy úgy kufárkodhatnak vele, mint egy darab és alakítható tárggyal, azokat vagy könnyedén, hamar és nevetséges módon, vagy nagy nehézségek és kard által, de mindig elzavarták. A közösség pedig, ha szét is széledt egy időre, mindig ismét egymásra talált, és új vezetőket választott magának a sajátjaiból.
Így fog ezzel Vona Gábor is járni a saját közösségében, amelynek voltaképp sohasem volt őszinte híve. A nemzeti radikális értékeken alapuló közösség ugyanis hamarabb volt, mint Vona, és később is létezni fog nélküle. Nem ő teremtette, nem is ő adta évszázados, természetes módon kialakuló értékrendszerét. Ha viszont rá akar erőltetni egy tőle idegen normát, akkor első lépésben elidegenedik a közösség, majd szép lassan szétesik a testén alapított politikai párt is. A lelke azonban e nélkül is megmarad. S talán egyszer majd újra szervezetté formálódik, és talán akkor majd nem olyan lélekkufárokat választ maga közül, akik majd nem azt gondolják, hogy olyan képességek birtokosai, hogy lelket tudnak adni és venni, hanem alázatosan felvállalják egy közösség érzéseit, gondolatait, értékeit és hagyományait.
Ezért is ellentmondásos az, amikor Vona alázatról és szolgálatról beszél. Hisz éppen ő és vezető társai azok, akik csöppet sem alázattal, hanem egyfajta teljesen érthetetlen küldetéstudattal próbáljak megváltoztatni egy mozgalom értékrendszerét. Aki pedig nem tart velük ebben az ellentmondásos, a múltat szembeköpő kalandozásban, azt vagy kizárják, vagy kinyitják neki az ajtót, hogy önmaga távozzon, majd „leostobázzák”.
Ahogy ezt a szép lassan Vona udvari írójává lealacsonyodó, egyébként igen tehetséges publicista, Balogh Gábor már meg is tette az Alfahír nevű pártorgánumban. Azt írta ugyanis, hogy aki most nem tart Vonával a néppártosodás útján, az vagy ostoba, vagy olyan partvonalon kívül álló vesztes, akinek az adja meg az identitását, hogy egész életében csak messziről óbégat, de sosem akar igazán tenni a nemzetéért.
Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak ehhez a most kicsit megzavarodott, vagy már csalódott jobbikos tagok… Illetve nagyjából tudom. Mert hallom, mert látom, mert olvasom, hogy tüntetnek, hogy tiltakoznak, hogy petíciókat írnak Vona Gábor és szűk köre ellen. Mert a közösségüket meg akarják tartani, de úgy változni, ahogy Vona változik, cseppet sem akarnak.
Így végül Vona fog a partvonalon túlra szorulni. Ugyanis eltévesztette az irányt. Már nem az országot akarja meggyőzni arról, hogy a nemzeti radikalizmus lenne a helyes politikai út, hanem a nemzeti radikalizmus értékein létrejött közösséget arról, hogy nyitni kell középre, egy értéksemleges, pragmatikus irányba. Esetleg balra. A közössége persze ezt nem fogadja el, így kifogja vetni magából a lélekkufárokat. Mert az értékek fontosabbak, mint egy személy.
A politikai messianizmus merész, ugyanakkor veszélyes műfaj. Egy személy abban való hite, hogy a körülötte lévő világot ő fogja a helyes és egyetlen igaz útra vezérelni – vakmerő vélemény. Egy közösséget bizonyára lehetséges ezzel rövid távon motiválni, de tartósan összetartani, erre politikai hatalmat építeni lehetetlen küldetés. Legfeljebb erőszakkal, mint a kommunisták vagy a nácik… De erre most szerencsére senki sem készül.
Erőszak nélkül, egy vezérként viselkedő személy csak akkor tud tartósan hiteles vezető maradni, ha megérti és elfogadja az őt támogató közösség gondolatait, érzéseit. Ha úgy tetszik, azonosul a közösség lelkével. A történelmi léptékű politikai vezetők ebben jeleskedtek mindig is. Megértették, megérezték egy adott közösség vagy egy nemzet lelkének rezdüléseit, és mivel az nagy részben a sajátjuk is volt, felvállalták annak képviseletét. Ellenben azokat a politikusokat, akik úgy gondolták, hogy egy közösség lelkét ők adják és veszik, hogy úgy kufárkodhatnak vele, mint egy darab és alakítható tárggyal, azokat vagy könnyedén, hamar és nevetséges módon, vagy nagy nehézségek és kard által, de mindig elzavarták. A közösség pedig, ha szét is széledt egy időre, mindig ismét egymásra talált, és új vezetőket választott magának a sajátjaiból.
Így fog ezzel Vona Gábor is járni a saját közösségében, amelynek voltaképp sohasem volt őszinte híve. A nemzeti radikális értékeken alapuló közösség ugyanis hamarabb volt, mint Vona, és később is létezni fog nélküle. Nem ő teremtette, nem is ő adta évszázados, természetes módon kialakuló értékrendszerét. Ha viszont rá akar erőltetni egy tőle idegen normát, akkor első lépésben elidegenedik a közösség, majd szép lassan szétesik a testén alapított politikai párt is. A lelke azonban e nélkül is megmarad. S talán egyszer majd újra szervezetté formálódik, és talán akkor majd nem olyan lélekkufárokat választ maga közül, akik majd nem azt gondolják, hogy olyan képességek birtokosai, hogy lelket tudnak adni és venni, hanem alázatosan felvállalják egy közösség érzéseit, gondolatait, értékeit és hagyományait.
Ezért is ellentmondásos az, amikor Vona alázatról és szolgálatról beszél. Hisz éppen ő és vezető társai azok, akik csöppet sem alázattal, hanem egyfajta teljesen érthetetlen küldetéstudattal próbáljak megváltoztatni egy mozgalom értékrendszerét. Aki pedig nem tart velük ebben az ellentmondásos, a múltat szembeköpő kalandozásban, azt vagy kizárják, vagy kinyitják neki az ajtót, hogy önmaga távozzon, majd „leostobázzák”.
Ahogy ezt a szép lassan Vona udvari írójává lealacsonyodó, egyébként igen tehetséges publicista, Balogh Gábor már meg is tette az Alfahír nevű pártorgánumban. Azt írta ugyanis, hogy aki most nem tart Vonával a néppártosodás útján, az vagy ostoba, vagy olyan partvonalon kívül álló vesztes, akinek az adja meg az identitását, hogy egész életében csak messziről óbégat, de sosem akar igazán tenni a nemzetéért.
Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak ehhez a most kicsit megzavarodott, vagy már csalódott jobbikos tagok… Illetve nagyjából tudom. Mert hallom, mert látom, mert olvasom, hogy tüntetnek, hogy tiltakoznak, hogy petíciókat írnak Vona Gábor és szűk köre ellen. Mert a közösségüket meg akarják tartani, de úgy változni, ahogy Vona változik, cseppet sem akarnak.
Így végül Vona fog a partvonalon túlra szorulni. Ugyanis eltévesztette az irányt. Már nem az országot akarja meggyőzni arról, hogy a nemzeti radikalizmus lenne a helyes politikai út, hanem a nemzeti radikalizmus értékein létrejött közösséget arról, hogy nyitni kell középre, egy értéksemleges, pragmatikus irányba. Esetleg balra. A közössége persze ezt nem fogadja el, így kifogja vetni magából a lélekkufárokat. Mert az értékek fontosabbak, mint egy személy.