Völgyharmónia

Talán csak mosolyoddal fejezed ki, vagy a ráncaid simulnak el, talán nem is látják, csupán te érzed belül, hogy most megtaláltad, megragadtad, és nem akarod elengedni, a markodban, bensődben akarod tartani, amíg lehet, amíg el nem múlik a hatás, míg el nem repül, el nem menekül, hogy aztán vissza kelljen térned a valóságba. Ott állsz, ülsz, fekszel, eltölt, kitölt a harmónia, megtelik a korsó, égi kapukon kopogtatsz, dörömbölsz, s akkor teljesen mindegy, hogyan kerültél oda, a lényeg, hogy maradni akarsz. Lehunyod a szemed, és érzed, hogy ez az igazi élet, s a maradék, a felesleg, a többi csak létezés, robot, rutin, de azt is tudod, hogy már csak ezért is megérte, a hajnali kelés, a munkád undok része, a teperés, a kaparás, a taposás s a többi. Ott vagy, te és a pillanat, együtt vagytok, te és a család vagy a barátok vagy egy rakás ismeretlen vagy akár egyedül, de néhány percig, óráig, napig működik, s ebből később is erőt meríthetsz, ez segít felállni, csak ez segíthet újra felállni.

Ezt éreztem Kapolcson múlt pénteken, egészen pontosan éjjel tizenegy fele, a Harcsa Veronika Udvaron. Hallgattam a finom dzsesszt, és figyeltem, ahogy a szenny, a talmi elhagyja a testemet, agyamat, lelkemet. Mosolyogtam. Távol mindentől, a napi rutintól, a cikkektől, a politikától, a profi (jól fizetett) és amatőr őrültektől, a harsogástól, a füsttől, a stressztől, a nyomakodástól, tolakodástól, a savanyú izzadságszagtól, a lepisált falaktól, összefirkált szobroktól, betört ablakoktól. Távol az önmagát, saját gyermekeit felfaló világtól. Valahol kívül, a szabadban.

Ott álltam, s lassan visszaalakultam önmagammá, megfogtam a feleségem kezét, s mialatt ügyetlenül mozgó kígyóként tekeregtem a zenére, hagytam, hogy egészen elemésszen a hegedűszó. Mámorító érzés volt ez a megsemmisülés.

Azóta sem térek magamhoz. Szokatlan volt a béke, a zseniális szólókkal felkavart csend, a míves borok s a füvön terpeszkedő pára. Eszembe jut az ösvény, a patak partja, vízbe lógatott lábam, a délben olvasott H. G. Wells-novella, a kedves árus, a maga elé engedő részeg, a háziszalámi, a könnyű fröccs, a szabadság. Még mindig itt dúdol ez a dallamos csönd bennem, s nem engedem, nem engedhetem, hogy a kattogó billentyűk elzavarják.