Visszanéző – időutazás

A Páneurópai Piknik közismert történetcsontvázához társítom most az akkori tapasztalataimat. Hogyan látom mai szemmel nézve az akkori önmagamat, a soproni ellenzéket, az úgynevezett másként gondolkodókat. Milyen volt akkor az Urbs, Sopron és környéke?

Harminckilenc éves vagyok, egy panellakásban élünk Sopronban, az Ibolya úton, a fiam tíz-, a lányom nyolcéves. Történész vagyok, Szegeden végeztem, a Soproni Egyetemen tanítok, a társadalomtudományi tanszéken, amely a marxizmus tanszékből alakult. Ekkor doktorálok az ELTE-n, a soproni és a Sopron környéki németek 1946-os kitelepítését írtam meg a disszertációmban. Szerkesztem a Soproni Egyetem című kis lapot, és titokban egyedül járogatok Pestre a Jurta Színházban tartott, egyre izgalmasabb ellenzéki vitákra. Majd csatlakozom a Történelmi Igazságtétel Bizottsághoz, s 1988. szeptember 3-án Lakiteleken az MDF alapító tagja lettem, az országban háromszáztizenhatodikként.

Ma, hatvannégy évesen Soprontól ötven kilométerre, egy kedves kis faluban élek. Nyugdíjas vagyok, óraadóként még néhány órában tanítok a Nyugat-magyarországi Egyetemen.Sopronban 1988. november 4-én bemutatkozott a Demokrata Fórum. Bíró Zoltánt hívtam el, és egy beszéddel bevezettem az izgalmas estet. A szöveget a vonaton írtam, ugyanis ekkor néhány hónapig a Mezőgazdasági Minisztérium Továbbképző Intézetében angolt tanultam; illetve helyette olykor ellenzéki politikai gyűlésekre és felvonulásokra jártam.

A legjobb tulajdonságainkat kihozta belőlünk ez a történelmi idő, amely egyszeri és visszahozhatatlan, mint a „szőke ifjúság”. Új reformkor, népek új tavasza, „emelkedő nemzet”… Hívószavai: hazafiság, szolidaritás, európaiság, emberszeretet és szívélyesség, civil bátorság.

Nekünk 1989 a csillag – fényes csillaga a már alkonyuló életünknek. Talán kissé naivan, ám önzetlenül fogtunk hozzá szeretett hazánk renoválásához. Megéreztük a történelem pentaton lüktetését ezen a tájon.
Sopron negyedszázaddal ezelőtt.

Túl a közhelyeken – zsákváros, „határőr város” – fiatal férfikorom Sopronja élhető, az ország többi részéhez képest jómódú középváros. „Sopronból alig érezni az országot.” A jómód, a polgárias miliő az utolsó kádári évtizedekben a német nyelvterületeken élő soproni rokonság támogatásából is ered, de inkább az egyre izmosodó osztrák bevásárló-turizmusból és akkori adózás nélküli lakossági szolgáltatásokból. 1946-ban mintegy hatezer-ötszáz soproni németet kitelepítettek, „elüldöztek” Bajorországba, és legalább ennyit a Sopron környéki falvakból is. Ők ekkor már egyre gyakrabban látogattak haza, és segítették az otthoniakat. Szóval a hetvenes és nyolcvanas évek az „eredeti tőkefelhalmozás” kora is volt a városban.

Azóta Sopron sokat változott. Gyarapodott anyagiakban, lélekszámban, nyüzsgőbb lett, utcái éjszaka már nem olyan biztonságosak; sok az odatartó szerencsefia, -leánya. A kertváros, a Lövérek aranyáron is beépül, és a németül tudók már régen a szomszédos Ausztriában dolgoznak…

Mit reméltünk a rendszerváltoztatás hajnalán? A gazdasági mutatókat, az életminőséget tekintve a múlt század harmincas éveinek végén közelítettük meg legjobban Ausztriát, az etalont. Sokat olvastam akkoriban Bibó István tanulmányait, tanítottam is. Komolyan vettem, hogy a Nyugat (mindkét szubrégió távlatos érdekeit tekintve) segíti majd Kelet-Közép-Európa, e félperifériás térség konszolidálódását és felzárkózását a centrumrégióhoz. Ez a „komprégió” értelmiségének a java – színvonalas és gazdag kulturális teljesítményt tudva maga mögött – azt is okkal remélte, ha majd artikulálhatóvá, „kibeszélhetővé” válik mindaz, amit a diktatúrák itt a múlt században belemartak a népek lelkébe, ha majd „meglódul a történelem”, és lehetőséget teremt erre a vallomástételre, a nyugati polgár őszinte érdeklődéssel fogadja a keserű-véres tanúságtételt. A mi komor mondanivalónk a diktatúrák természetéről és cselekedetéről halló fülekre és fogékony lelkekre talál. Nos, látnivaló: jó adag illúzió volt ebben az elképzelésben. Európa boldogabbik fele a néhány napos szenzációt követően jobbára érdektelenséget mutatott, mutat a feléje forduló kelet-közép-európai kis népek történetei, lelkületük, pszichéjük mélyebb rétegei iránt. Újra és újra csak azt kérdezi megszokottan: „How much is it?” 1989 augusztusában az „áttörést”, majd a szeptemberi határnyitást, persze magunkat megszabadítandó tettük, de tettük a többi szomszéd népért is, a „komprégió” valamennyi, hasonló sorsú nációjáért. Mivel megismertük és valljuk a köztes régió népeinek alapvető érdekazonosságát. Tettük azzal a távoli céllal, hogy a szubrégió kis népei a „saját történelmi műhelyükben” végigvitt nemzeti polgárosodással majd végrehajtják a nagy művet, az alapvető érdekeik figyelembevételével megvalósított regionalizációt.

Lelkes amatőrök voltunk a legtöbben, aztán jöttek a „profik”… Mi a hozadékuk ezeknek az éveknek? A személyes életemben semmi, még egy „köszönjük” sem. Semmi baj, „megcselekedtük, amit megkövetelt a Haza!” Öreg obsitos, ha lesz unokám, elmondom neki: volt egyszer egy „rendszerváltó idő”, benne egy piknik, nagyon régen, még 1989-ben.