Visszalő a fasisztázás

Néhány nappal ezelőtt egy amerikai szenátor „neo-fascist dictator”-nak – újfasiszta zsarnoknak – nevezte Magyarország miniszterelnökét, megsértve a magyarokat is azzal, hogy úgymond „a nép közel áll a szuverenitása feladásához”. Ennyi történt, vonhatnánk meg rá a vállunkat, egy hetvennyolc éves ember mondta, amit mondott, öreg veterán, aki részt vett a vietnami háborúban; hadifogságba esett, majd szerencsésen hazajutott, nem úgy, mint a hetvenezernél is több, koporsóban hazaszállított bajtársa. Pocsék és sikertelen háborúban vett részt. Az újabb, iraki dicsőségről pedig már lemaradt idős kora miatt. Most republikánus arizonai politikusként viaskodik a szavakkal, csapnivalóan felkészült amerikai nagykövet-jelölteket tesztel, és lát el szellemi útravalóval.

Csak ezt a (neo)fasisztát ne mondta volna! És főleg: nem belekeverve Putyin orosz elnököt is Orbán Viktor denunciálásába. Annak az orosz népnek a túlnyomó többsége által már többször megválasztott vezetőjét, amelyiknek a legnagyobb történelmi drámája a fasiszták elleni nagy háború, majd annak megnyerése volt. Ez azért durva! – mondanák rá a sztendaposok.

Fasiszta. Régi vagy új ez a 20. században szédületes karriert befutott szó, mindegy. Mint sok másik, latin eredetű: az ókori Róma vezetőinek testőr katonái – a lictorok – bárdját fonta körül a vesszőnyaláb, annak neve a fasces. A jelképet francia és itá­liai körökben az 1890-es években világra jött szélsőséges, rendpárti ideológia képviselői fedezték fel újra; a legnagyobb igyekezettel olasz fasiszták bálványozták a népi-nemzeti egység kifejeződéseként. Az első világháború éveiben Mussolini és harcostársai alapítottak radikális mozgalmat, a fasizmus nem sokra rá lett államszervező fogalommá. Hamarosan más európai országokban is követőkre talált: tagjai spanyol földön falangistának, az újsütetű szláv államokban szokolistáknak, a románok vasgárdistának hívták magukat. Magyarországon az első világháború végi káoszban született meg a szélsőjobboldali Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a félkatonai mozgalom alapítói közé tartozott Gömbös Gyula és Bajcsy-Zsilinszky Endre, díszelnöke Horthy Miklós volt. Mind közül a legerősebb tömegmozgalom, amely a német nyelvű Ausztriában és a német birodalomban keletkezett, nemzeti szocialistának – nácinak – titulálta magát.

A kommunista szóhasználatba az 1930-as évek közepén fészkelte be magát a „fasiszta” jelző, inkább szitokszóként, mintsem ideológiai fogalomként. Meghatározását a tizedrangú politikus bolgár Dimitrovnak tulajdonítják: „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája”. 1945 és 1990 között ezt tanították a magyar iskolákban is. Az elvtársi madárnyelven fogalmazott szöveg azért nem egészen mihaszna, a „finánctőkés” és az „imperialista” jelzőket ma is nyugodtan magára öltheti az Egyesült Államok.

Hogy ki a fasiszta és ki nem, én mondom meg! – mondhatta volna J. V. Sztálin hosszan tartó fénykorában, Göring után szabadon. A szovjet diktátor legjobb tanítványai között nem szégyenkezhettek a magyarországi kommunisták sem. Már az 1930-as évektől fogva mindenki fasiszta volt számukra, aki nem velük tartott. Rákosi, Gerő, Révai és a többi megmondóelvtársak a leggyakoribb jelzőként forgatták a fasiszta szót. Fasisztának számított Horthy kormányzó, Hóman Bálint és Páger Antal, az m. kir. tisztikar, a Magyar Közösség, a kisgazda- és a kereszténydemokrata, majd a szocdem! párt és a Fradi; az emigráns Kun Béla, az áruló Rajk és bandája, Mindszenty bíboros és vádlott-társai, a MAORT-per „bűnösei” és így tovább. 1956-ban és azután fasisztának minősültek a felkelő munkások, a diákok és értelmiségiek, a sztrájkoló bányászok és a Munkástanácsok vezetői, az emigránsokat segítő osztrák és német testületek – Kádár János, a bábkormánya, rendőrsége és bírósága meg a Népszabadság szerint. Ha az iskolában focizás közben megrúgódott egy ávósgyerek, tüstént fasisztázni kezdett. Lefasisztázták a szerbek a délvidéki magyarokat, a szlovákok a felvidéki magyarokat (pedig Tiso tótjai is harcoltak a keleti fronton).

Hát így vagyunk ezzel a minősítő jelzővel, amelyet az amerikai szenátor a magyar miniszterelnökre aggatott. Ugye, milyen szép társaságba keveredett?