Vissza a jövőbe

Aztán a jó Kádárék a szovjetekkel leverték a forradalmat, véres megtorlást rendeztek, majd az álnok, besúgásra, talpnyalásra, hallgatásra épített rendszerrel megroppantották a még kitartók gerincét, és az ország romjain ócska, piros aranyos hamisgulyást főztek. Ötleteltek, bomlasztottak, aztán csak nézték, ahogyan összeomlik a gazdaság, és amikor már nem volt hova menekülni, akkor megint csak átalakultak. 1989 őszén a párt nevéből kipottyant egy M, és ettől a betűhiánytól teljesen megreformálódott mindenki, az öreg káderekből fiatalos újítók lettek, a cinkosokból nagy demokraták. S bár 1990-ben törvényszerűen elbukták a választást, már négy évvel később visszajöttek, a Hálózat emberei – újságírók, megmondóemberek, privatizációs győztesek – győzelemhez segítették a díszes társaságot. És jött Horn, aztán Medgyessy, és aki azt hitte, hogy a D–209-es után nincs lejjebb, az nem számolt táncos lábú Gyurcsány barátunkkal, aki érkezett, és mindent vitt, s amikor az újabb összeomlás bekövetkezett, akkor csak visszanyúlt a régi eszközhöz, és megalakította az iszonyatosan Demokratikus Koalíciót. Ne féljünk, amikor majd ezt is lejáratják, akkor jön egy újabb, aztán megint egy, és ha van humora az életnek, márpedig nekünk magyaroknak aztán igazán hinnünk kell ebben, akkor megéljük még az MSZMP-vé alakulást, később meg az MDP-t, és egy ködös októberi estén arra döbbenünk, hogy ismét boldogan tapsolunk, és együtt kántáljuk, mint 1957 tavaszán a forradalom, akarom mondani az ellenforradalom leverését ünnepelve: „Éljen a Párt, Éljen a Párt!”