Visegrád, a végtelen történet

A visegrádi országok együttműködése az unión belül a legszorosabb és leghatékonyabb, mára világszerte branddé vált – jelentette ki a minap a magyar külügyminiszter, annak apropóján, hogy július 1-jétől, holnaptól egy éven át Magyarország tölti be a V4-csoport soros elnökségét. A magyarok szerelmesek a közép-európai gondolatba – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a június 19-i varsói ünnepi csúcstalálkozón, hozzátéve, hogy Közép-Európa az a térség, ahol leginkább megértenek bennünket, és itt vannak Európának azok a rejtett kulturális és gazdasági tartalékai, amelyek „ha egyszer megmozdulnak, akkor nagyot fog nézni majd Európa, és nagyot fog nézni a világ”. A magyar kormányfő azt kérte miniszterelnöktársaitól: „Tegyük lehetővé a fiatal nemzedék számára is, hogy átélhesse azt, amit mi közép-európaiságnak nevezünk”. Megemlítette, hogy ő még akkor tanulta Közép-Európát, amikor a nyolcvanas években vonaton Krakkó felé haladva próbáltak társaival eljutni lengyel dzsesszfesztiválokra, amikor Prága a világ teteje volt a magafajta egyetemistáknak, és amikor Pozsonyba elmenni egy történelmi utazással ért fel. A „történelmi utazást” Beata Szydlo lengyel kormányfő azzal folytatta, hogy a V4-ek soros elnökségének jelképes átadásával együtt az Árpád-házi Szent Hedviget ábrázoló ezüstérmet adományozta Orbán Viktornak, ezzel az ajándékkal jelképesen összekapcsolva országaink történelmét és jövőjét.

A közép-európai országok gazdasági, politikai és katonai együttműködésének története a 14. században kezdődött. A gyermek Hedviget (lengyelül Jadwigát, akit Szent II. János Pál pápa húsz éve avatott szentté Krakkóban) azért választották királynőjüknek 1384-ben a lengyelek, mert apja, Nagy Lajos Magyarország és egyben Lengyelország királya is volt. Nagyanyja Erzsébet lengyel hercegnő, nagyapja pedig Károly Róbert magyar király. Ő kezdeményezte az 1335 őszén a visegrádi palotában megtartott királytalálkozót, amelyen Luxemburgi János cseh és Nagy Kázmér lengyel királlyal közösen a korabeli Európában egyedülálló politikai-katonai szövetséget és gazdasági-kereskedelmi együttműködést hoztak létre. A három közép-európai ország együttműködése – előbb az Anjouk, majd a Luxemburgiak, a Hunyadiak és végül a Jagellók vezetésével – a 16. század elejéig kitartott, de azután a hódító oszmán birodalom, a hatalma csúcsára érkező, a német-római császári címet is megszerző Habsburg-dinasztia és a felemelkedő Oroszország harapófogójában a három állam sorra elvesztette középhatalmi státusát és hosszú időre a függetlenségét is. A dicső múlt, a közös sors és lelki alkat és a közös veszélyek miatt javasolta hatszáz évvel a visegrádi királytalálkozó után Szabó Dezső, a két világháború közötti magyar szellemi életre nagy hatást gyakorló próféta-író a kelet-európai kis népek történelmi összefogását, azt kérdezve: „Minek legyünk mi tovább is ide-odatolt figurák a nyugati hatalmak sakktábláján? Nem volna-é jó megcsinálni a Keleteurópai Államok együttműködését?”

Ezt nem lehetett megcsinálni 1935-ben és később sem a nemzetiszocialista Németország és a bolsevista Oroszország közé szorult, majd 1945 után évtizedekre szovjet gyarmattá vált Közép-Európában, de 1991-ben – ismét magyar kezdeményezésre! – sikerült felújítani és folytatni a lassan hét évszázados visegrádi történetet. A most kezdődő magyar elnökség alatt jó esély van arra, hogy a négy közép-európai ország az unió leggyorsabban fejlődő régiója maradjon, és minden korábbinál nagyobb súlya legyen Európa jövőjének alakításában. S akkor a visegrádi brandet a birodalmi álmokat szövögető Brüsszelben is kénytelenek lesznek elismerni.