Világseriff

Milyen megnyugtató lett volna elhinni, hogy igaz. Hogy ezekben a vészterhes időkben, amikor Phenjantól Barcelonáig krízis krízist ér, háborúk, etnikai tisztogatások és kormányválságok zajlanak egyszerre, legalább a kapuinkon belül nincs ellenség.

Hiszen arra, hogy Damaszkuszban vagy Kabulban robbant valaki, már fel sem kapjuk a fejünket, s ha a világ szerencsésebbik felén történik is ilyesmi, legtöbbünk olyankor is dzsihadista szálat sejt a támadás mögött. Hogy csakis beszivárgott terrorista vagy radikalizálódott bevándorló lehetett a tettes, és semmiképpen sem közülünk, úgymond nyugatiak közül való az, aki több mint félszáz emberrel végzett és további több mint ötszázat megsebesített azon a vasárnap esti, Las Vegas-i countrykoncerten.

Pedig hát a főmumus Iszlám Állam már csak árnyéka egykori önmagának. Amióta a szír, az orosz meg az iraki hadsereg csoportos létszámleépítést hajtott végre a terroristák soraiban, elszánt harcosai pedig nőnek öltözve próbálnak kiszökni a szoruló ostromgyűrűből a veszélyesség látszata érdekében – ahogy egy ismerősöm mondaná –, már annak az elkövetését is magukra vállalják, ha Magdi anyus leesik a lépcsőn.
Amerikában a fegyverviselés alkotmányos jog, s bár Kinder tojást tilos árusítani, mert az apró alkatrészek miatt veszélyes lehet, lőfegyverekből minden további nélkül bevásárolhatunk a sarki boltban. Persze az, hogy az Egyesült Államokban az idén is több lövöldözés történt már, mint ahány nap eltelt az évből, nem csak a fegyverek hibája: Svájcban több mint egymillió fegyver van a polgárok kezében, hasonló véres következmények nélkül. Még csak nem is a szervezett bűnözés az egyetlen kiváltó ok, jóllehet, ebben élen jár Amerika. Talán inkább valami szemléletbeli különbség lehet mögötte.

Ahogy egyesek szeretik még mindig katonaállamként ábrázolni Németországot, úgy Amerikát leegyszerűsítve leginkább egy seriff figurájával lehetne bemutatni. A seriff – a rendőrbíró – tudniillik egyszerre láthat el jogi és rendőri feladatokat, ítélkezik és végrehajt, csak semmi kecmec. A régi vadnyugaton egyetlen csillag választotta el a haramiát a pandúrtól – „a törvény én vagyok”, ismerős szöveg? –, s az önbíráskodás is egészen mély történelmi gyökerekhez nyúlik vissza Lynch ezredes hazájában. A hollywoodi filmipar tekintélyes része szól azokról a „piszkos” hősökről, akik a tehetetlen és korrupt hivatalos utat megelégelve, saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást, és vitatható módszerekkel ugyan, de végül győzelemre viszik a jó ügyet. Végül is az amerikai nemzeti arculat része ez is: a háborút százötven éve nem kóstolt föld lakóinak minden generációja szolgálhatott egy kicsit a washingtoni demokráciaexport valamely karavánjában.

A 64 éves Stephen Paddock soha nem került összetűzésbe a törvénnyel, és katonai múltja sincs. Hogy mi kattanhatott el a jómódú, idősödő könyvelő agyában, hogy előre kitervelten felcipeljen huszonhárom darab lőfegyvert a hotelszobáiba, és brutális vérfürdőt rendezzen, arra nem tudnak vagy nem akarnak magyarázatot adni a nyomozók.

A közvéleményt is javarészt még a döbbenet uralja. Persze megoldási javaslat már a golyózáporban fedezéket kereső tömegben is elhangzott, miközben a sötétségben és a káoszban egymást taposták a menekülők. „Adjatok egy fegyvert, lelövöm a rohadékot!” – kiabálták a The Guardian beszámolója szerint – mondhatnánk: ízig-vérig amerikai módon.