Vétójogot a lakóknak!

A beszámoló szerint az eset évekkel ezelőtt történt – de nem árt feleleveníteni és továbbgondolni. Már csak azért sem, mert a magyar lakosság döntő része tömbházban él – kiszolgáltatva a hasonló csalóknak és sutyerákoknak. Az események veleje tömören: a társasház, ahol az író lakott, egészen elképesztő módon került adósságba. Az egyik második emeleti lakást eladták, és az új tulajdonos viszonylag jól szituált fiatalembernek tűnt. De a kezdeti szép napok hamar elmúltak, amikor az ifjú elkezdte hanyagolni a közös költséget. Néhány hónappal később meg is kapta az elmaradások miatt a felszólítást. Válaszként a pénz helyett ígérgetések sora következett, aztán újabb pár hónap múltán a tróger nyomtalanul eltűnt.

A lakás üresen maradt, de mivel alatta közben beáztak, és a tulajdonost nem lehetett elérni, a szerelők némi hatósági segítséggel kénytelen-kelletlen benyomultak. Kiderült, hogy odabent szinte semmi nincs. A közös képviselő gyanút fogott és lekérte a tulajdoni lapot, amelyen a banki jelzálogon túl már rajta volt a végrehajtás. A tisztességesen fizetők természetesen azonnal ügyvédhez fordultak, hiszen akkor már hétszázezer forint fölött járt a tartozása a „kedves” szomszédnak. Talán némi reménnyel indultak az ügynek, de a jogász hamar lelohasztotta a kedvüket: mivel a tulajdonos sem a háznak, sem a pénzintézetnek hónapokon át nem fizetett egy krajcárt sem, kizárólag az árverés jöhet szóba. S ha ez lefut, a tulajdoni lapról „minden leradírozódik”, magyarán bottal üthetik a pénz nyomát.

Mint utóbb kiderült, az ügyvéd pontos volt, mint az atomóra: a lakást dobra verték, és a vevő „tiszta” lappal indult, elfelejtve az akkorra már egymilliósra hízott hátralékot.

Tudom én, hogy a kárvallottak polgári peres úton megpróbálhatják behajtani forintjaikat a vétkesen, de legyünk őszinték, erre idehaza vajmi kevés esély van. Hol találják meg? Aztán, ha véletlenül mégis előkerül, vajon meddig lesz ott, ahol? Miféle címre postázzák neki az ajánlott levelet, honnét állítja elő a rendőr az éppen esedékes tárgyalásra – és így tovább, a végtelenségig.

Az ember elmélázik és egyáltalán nem mellékesen felháborodik. Egyrészt szörnyű, hogy ez megtörténhet, s ráadásul nem is csak egyszer, hanem több ezerszer. (Aki kételkedik ebben, az interneten hasonló rémtörténetek sokaságára bukkanhat.) Természetesen az is megérne egy misét, hogy a többiek miért nem éltek időben a jogukkal, hogy három hónapnyi nemfizetés után jelzáloggal terheljék a kérdéses ingatlant. Lévén, erre törvényes mód nyílik, ha a másik inkorrekt módon jár el, s így – ha árában megy el a fedél – legalább csekély esélyük lesz a veszteség egy részének a visszaszerzésére.

De engem mindezen túl a legjobban az bosszant, hogy ma a társasházi tulajdonosoknak semmilyen, demokratikus elveken működő vétójuk nincs egy vevő feltűnésekor. Bárki jöhet – még akkor is, ha szemmel láthatóan soha egy krajcárt nem ad majd bele a közösbe, és szerinte hajnali kettőkör is lehet hangosan zenét bömböltetni.