Az biztos, leválthatatlan státus, nyugdíjas állás. Majd mesélem a cserkészeknek, hogy ott állt ő, kopottas, de tiszta ruhában. Igen, Vlagyimir Iljicsről kivétel nélkül valamennyi veterán így számolt be, s ennyi aztán bőven elég volt ahhoz, hogy még az unokák is nyugodtan, derűsen éljenek, sütkérezzenek a nagypapa fényében.
És tényleg, az ősdemokrata Niedermüller Péter is csak ott állt – talpig szemüvegben, szerényen, tehát kopottas, de tiszta ruhában –, meg nem szólalt, csak állt, állt, mintha a nagy ember belső titkos tanácsosa lenne. Először azt hittem, ő az a kislány, akit Gyurcsány elnök úr a Szemlőhegyen talált árván, kidobva,
s csak azért adtak rá cvikkert és rajzoltak neki szénnel bajuszt, hogy a rokonság, no meg az ellen ne tudja felismerni.
De rögvest látszott: nagy koponya. Minimum úgy gondolkodik, akár egy segédartista. Hatalmas homlok, micsoda ész. Amikor aztán a demokraták, az igaziak az Európai Parlamentbe jelölték, azonnal éreztem, jó kezekben az elesettek, a nincstelenek, a félrerugdosottak ügye. És igazam lett. Még alig érkezett meg, s jószerivel meg sem kérdezhette Brüsszelben, hogy merre pisil a Manneken Pis, Strasbourgban már ki is állt mellettünk, elnyomottakért. Barátjával, a nem kevésbé szimpatikus, logopédus végzettségű, szintén alapdemokrata Molnár Csabával máris kinyilvánította, hogy nálunk, Magyarországon bizony bajok vannak a sajtószabadsággal, s a betűt – és talán még magát Táncsicsot is – újra rácsok mögé dugták, börtönbe vetették.
Össze is ültek rögvest az Európa-atyák és -anyák, s jól kitárgyalták ezeket a javíthatatlan, gazember magyarokat. Még talán meg is pálcáznak bennünket, bár erről egyelőre semmi biztosat nem tudni.
Ettől még persze jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, s a legjobbjaink kiállnak értünk, most is tudják, mi a dolguk, hol a helyük.
És én is tudom, hol a helyem. Veterán leszek. Mert láttam, hogy ott állt ő, kopottas, de tiszta ruhában.