Vélemény és vita
Vértanúk voltak
Nagyon ideje volt már, hogy a Kossuth téri sortűz áldozatainak méltó emlékművet állítsunk.
Most végre felavathattuk a hét végén. Nem is hősök voltak ők, hanem vértanúk, akik fölött feltűnő szenvtelenséggel lépett át a Gyurcsány-kormány a forradalom ötvenedik évfordulóján, 2006-ban. Átlépett?! Dehogy! Újabb sortüzet lövetett, vérrel, sebesültekkel, mintha számára épp ez lett volna az emlékezés legkézenfekvőbb módja. Ez persze nem olyan tűz volt, mint ami 1956. október 25-én érte a Parlament előtt demonstráló tömeget. Gumi vagy ólom, talán nem mindegy.
De a lényeg nem változott, tűz volt, amit megint egy ideológiailag jól meghatározható hatalom lövetett magyar emberekre.
Akkor ott, ötvenhatban fegyvertelen emberek mit sem sejtő sokasága gyülekezett, soraiban asszonyokkal, sőt gyerekekkel is. Tulajdonképpen semmit sem akartak, legalábbis a szó „katonai” értelmében nem, még az is kérdéses, hogy ez egy forradalmi értelemben felhevült vagy sokkal inkább egy békés, de persze szabadságot, függetlenséget éltető tömeg volt-e.
Inkább az utóbbi, aki nem átallott a Parlament védelmére odaállított szovjet harckocsik legénységével sem barátkozni. Egyes visszaemlékezések szerint épp ezt látta meg a szemlézni érkező Szerov tábornok, a KGB főnöke, ezért adott le dühében néhány riasztólövést, beindítva ezzel magát a teret verető teljes sortüzet.
A Kádár-rendszerben nem illett beszélni a Kossuth téri eseményekről.
A rendszerhű történetírás is inkább hallgatott róla, vagy ha mondott, írt is valamit, igyekezett azzal elintézni, hogy az ellenforradalmárok provokációjáról volt szó. Még a rendszerváltozás idején is csak pislákoló parázsdarabként szunnyadt kollektív történelmi tudatunk mélyén a Kossuth téri sortűz ügye, mert túl keveset tudtunk róla, és az is zavaros, összekuszált tudás volt. Megdöbbentő, de igaz, hogy még a személyes emlékek sem segítettek, aki ott volt, és túlélte a lövéseket, az sem tudta pontosan, hogy mi történik tulajdonképpen, vizsgálódás helyett ösztönösen is inkább valami fedezéket próbált keresni.
Nem ismerjük ma sem az áldozatok pontos számát. Az egyik verzió hetvenöt halottról beszél, a másik nyolcszázról. A tanúk állítják, hogy több teherautó is kellett ahhoz, hogy elvigyék a holttesteket. A sebesültek száma is roppant bizonytalan, a források legalább háromszáz emberről beszélnek, de maguk a tanúk mondják, hogy ebben nyilván nincsenek benne azok, akik saját lábukon tudták elhagyni a teret, s csak később mentek orvoshoz, ha menni mertek egyáltalán, egy kisebb, horzsolásos vagy efféle sebesülést inkább a családok láttak el otthon.
Két dolog mindenképpen bizonyosnak tűnik. Egyrészt, hogy beépített provokátorok csalták a demonstráció eredeti helyszínéről, az Astoriától a tömeget a Parlament elé, útközben sokan csatlakoztak még egyébként a menethez. Másrészt pedig orvtámadás történt. Úgy tűnik a „csalogatás”, más szóval a tőrbecsalás bevett pártállami technika volt, nem egy vidéki sortűznél is pontosan ezt az eljárást alkalmazták. Másrészt pedig több kutató és szerző is megírta a rendszerváltozás után, hogy a tűz a teret övező épületekből, illetve azok tetejéről érkezett. Egyik riportalanyunk is ezt állította, aki magyar sorkatonaként állt a Parlament előtt, és fegyveréből viszonozta is az Alkotmány utca felől érkező lövéseket. Kik foglaltak el már jó előre tüzelőállást a környező épületekben? Egyes kutatók szerint az ÁVH-sok. Más kutatók viszont arra véltek bizonyítékokat találni, hogy a partizánszövetség veteránjai. Akárhogyan is történt, ennél nincs lejjebb katonai becstelenség dolgában: fegyvertelen civilekre orvul tüzet nyitni.
Érdekes, de megdöbbentő és nem is váratlan módon, manapság felerősödött az úgynevezett szovjet szál a történetben. Itt úgy tűnik föl, mintha a környező házakból jószerivel egyetlen lövés sem dördült volna, ám a Báthory utca felől beérkező magányos szovjet harckocsi előbb repeszgránátokkal, majd géppuskával tüzelt a tömegre. Állítólag ez követelte a legtöbb halálos áldozatot. Furcsa, hogy az interjúinkban megszólaló tanúk nemigen emlékeztek gránátok robbanására, inkább a golyószórók, géppisztolyok kelepeléséről beszéltek. Lőtt az a tank? Vagy csak próbálják valakik áttolni most a felelősséget az ÁVH-ról és a partizánokról a szovjetekre? Ahogy a Köztársaság tér ügyében is feléledt egyes balliberális lapokban a csőcselékezés? A forradalomnak újabban ugyanis nem az a bűne, hogy fegyvert fogott a szovjetek ellen, hanem az, hogy nemzeti akart lenni.