Vértanúk

Számarányához viszonyítva más népekkel ellentétben nálunk túl sok is a nemzeti hős, a mártír, a vértanú, akik az évszázadok során hazájukért, embertársaikért áldozták fel az életüket. Mondhatnám azt, hogy mi olyan nép vagyunk, amelyiknek van történelme, van történelmi múltja, vannak harci hagyományai az ellenséggel szemben, és nagy tapasztalattal rendelkezik az idegen elnyomásról. Talán irigylésre méltóak vagyunk. A mi népünk soha nem nyugodott bele, hogy megszállók, idegen népek fiai parancsolgassanak neki, rendre felkelt, forradalmat csinált, s ha kellett, a végvárakon harcolt, hogy elűzze elnyomóit és kivívja szabadságát. „Ismét magyar lett a magyar, / Bilincsét összetörte (…) Ismét magyar lett a magyar, / A síkra állt vitézül” – írta költeményében Petőfi Sándor. A költő a további küzdelmekre biztatott, és népe harcolt is a függetlenségért, szembeszállva a túlerővel, mert a magyar soha nem volt gyáva. Nem gyávasága miatt vesztett el csatákat, háborúkat, hanem mindig az adott európai, világpolitikai helyzet, érdek, szempontok avagy a katonai túlerő buktatta meg honvédő küzdelmeit. A magyar nép tehát soha nem volt gyáva, és ezt két kiemelkedő szabadságharca is bizonyítja: az 1848–49-es, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc. Mindkét esetben a kor legnagyobb hadseregeivel vette fel a küzdelmet – időlegesen óriási sikerrel. Mindkét forradalom hatásait vizsgálva a magyar nemzet, a magyarság feltétlenül szerepet játszott Európa, sőt a világ történelmi, társadalmi folyamatainak megváltoztatásában.

Egyrészt a 19. században az abszolutizmus, az önkényuralom hatalmas sebeket kapott és elindította a népek függetlenedési folyamatát, másrészt 1956 hatalmas léket ütött a Szovjetunió hatalmi rendszerén, és elindult a kommunizmus rémuralmának széthullása. Azok a nagy elődeink, akik ezekben a forradalmakban részt vettek, nagyon súlyos árat fizettek, sokan az életüket is áldozták a hazáért, a szabadságért. És ezek a tettek örök példát mutatnak nekünk. S tanultunk még valamit, azt, hogy a szabadságot, a függetlenséget, az önrendelkezést nem adták, nem adják ingyen sem tegnap, sem ma.

Október 6. az aradi vértanúk napja. Olyan férfiaké, akik számára a tisztesség, a becsület, a nemzetük iránti hűség többet ért, mint az életük. Több mint egy évtizeddel a rendszerváltoztatás után, az első Fidesz-kormány idején, 2001-ben nyilvánították ezt a napot nemzeti gyásznappá. Felkeléseinket, forradalmainkat, szabadságküzdelmeinket mindig kegyetlen megtorlás követte. Görgei Artúr százötvenkétezres honvédserege 1849. augusztus 13-án Világosnál tette le a fegyvert Iván Paszkevics orosz táborszernagy, varsói herceg összesített, háromszázhetvenezres serege előtt, még egy utolsó fricskát adva az osztrákoknak. Petőfi szavai fejezik ki legszebben a nemzet elszántságát és kétségbeesett helyzetét: „A Kárpátoktul le az Al-Dunáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! / Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar.” A magyar szabadságharc azonban nem Világosnál, hanem október 5-én a komáromi várnál ért véget, amelyet hősies védelem után feltételekkel Klapka György tábornok átadott az osztrákoknak. Klapka így ír erről: „Mi valánk, kik utolsókul tartottuk fel a szabadság zászlaját a kontinensen, s én személyesen a legutolsó, ki e zászlót védelmeztem… a fegyverletétellel nem sejthettem Haynau táborszernagy azon törekvését, hogy október 6-át minden akadálytól menten ünnepelhesse a véres bosszú napjaként.”

A magyar szabadságharcot követő véres bosszú elől tehát minden akadály elhárult, több mint száz katonát, politikust, papot és polgárt végeztek ki, ezreket börtönöztek be és tízezreket soroztak be a császári és királyi hadseregbe. A százhatvanöt évvel ezelőtti október 6. azonban nemcsak az aradi vértanúk kivégzése miatt vált soha el nem feledhetővé, hanem azért is, mert kivégezték az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost is. A kortárs, a szintén forradalmár gróf Teleki László az emigrációban ezt vetette papírra: „Gróf Batthyány Lajost, volt magyar miniszterelnököt kivégezték… Ez a bizonyítékok, a bíróság nélküli ítélet, ez a törvénytelen ítélet, ez az október 6-i kivégzés Latour gróf meggyilkolásának évfordulóján, ez a rendszabály, amelyet immár a legyőzött Magyarország ellen hoztak, amelyet nem mertek meghozni, amíg Magyarország talpon állt.” Batthyány sorsára jutott még aznap az az aradi tizenhárom hős katona, aki jelképévé vált a bátorságnak és a hősiességnek. Az újabb kutatások aradi tizenhatról írnak, mert Aradon kivégezték még a német, arisztokrata családban Auffenbergként született, de 1848-tól már magyar nevet viselő Ormay Norbert ezredest, Kazinczy Lajos ezredest és Ludwig Hauk osztrák származású honvéd alezredest.

Mindig felvetődik a kérdés, hogy szükséges-e a véráldozat, hogy a világ előrébb kerüljön. Az biztos, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nélkül nem lett volna 1867-ben kiegyezés. Kiegyezés nélkül pedig nem lett volna olyan rohamos gazdasági és társadalmi fejlődés, ami jellemezte a 19. század végét. Egy biztos, a kommunista Rákosi–Kádár-féle diktatúra félt az első magyar miniszterelnök emlékétől, félt a szabadságért meghalt vértanúk példájától, tiltotta az évfordulókon a Batthyány-örökmécsesnél, a Petőfi-szobornál, avagy a Nemzeti Múzeumnál a szabad megemlékezést. S ez nem volt véletlen. Egy diktatúra urai mindig rettegnek attól, ha az elnyomott népnek vannak hősei, van emlékezete, és van erős identitástudata, nemzeti önismerete. Ezért is fontos a múlt történelmének ismerete és az emlékezés. Mert akikre emlékezünk, azok örökké élnek.