Vérhülyék közt élünk

Olvasom Jáksó László nyilatkozatát, miután kirúgták: „Sokan kérdezték már tőlem, ezt a sok betelefonáló barmot hogy bírom, de most is azt gondolom, az emberek zöme véresen hülye, csak egy kis hányaduk rendelkezik némi intelligenciával, és kihívásnak tartottam annak a keskeny mezsgyének az eltalálását, ahol a Disney-filmek is egyensúlyoznak, miszerint, egyszerre kell szórakoztatni a gyereket és a szülőt, az okosat és butát.”

Persze, először tisztázni kell, kiről van szó. Első felháborodásomban ugyanis kifakadtam egy ismerősömnek, aki halkan megkérdezte: „milyen László?” Hát a… Igen, nem mindenki nézi a Heti Hetest, vagy ha igen, nem tudja, hogy hívják az érdekes arcú műsorvezetőt. Vagy nem hallgat olyan rádiót, amelyikbe véresen hülye emberek telefonálnak be. És azt sem tudja, hogy ez a derék magyar férfiú készíti tulajdonképpen a Walt Disney–filmeket, ezt eddig szerénységből nem árulta el. De így is gondolhattuk volna, hiszen neki köszönhetjük a közelmúlt legdrágább és legnagyobbat bukott televíziós sorozatát. De ezt hagyjuk, arról már írtam, hogy kapott egy hatalmas maflást közel kétszáz televíziós szakember, éhesen, fázva a kormányváltás után, amikor azt hitte, most már gyakorlat nélkül nem lehet valaki producer és rendező egy sorozatban. Különösen a Heti Hetesből nem. De tévedtek, a pofon repült, ma is csengenek a fülek. Öreg publicisták mondják, hogy nem lehet kétszer ugyanabba az emberbe lépni, jól van.

Fel tudnak húzni, amikor lehülyézik a közönséget. Drámaíróként, rendezőként a közönségből élek magam is. Lesem a reagálását, örömeit, hallgatom a szünetben a véleményeket. És ha örült vagy elkapta a hatást, boldog vagyok, ha nem egészen, igyekszem levonni a konzekvenciát. Akármilyen iskolázottságú, pártállású az illető, akárhány tömött foga van. Várkonyi Zoltán egyszer rossz kritikát kapott egy azóta már klasszikussá vált filmjére (ennyit a kritikusokról), elkeseredett, berohant a moziba, ahol a filmet telt ház előtt vetítették, és a végén a vászon elé szaladt, megkérdezte a hatszáz csodálkozó embertől, mit gondolnak, valóban olyan rossz ez a film? Közölték vele, hogy nem. Megnyugodott. Mert akkor még nem ismerte J. Lászlót. Nem tudta, hogy ő véresen hülye emberekkel beszélt, akik nem ismerik az Igazságot és az Abszolútumot. Elhitte, hogy amit mondtak, az ő baja. Én is elhittem Pécsváradon annak a több száz embernek, hogy örülnek, ha a város történelmi múltjából írunk drámát, ráhúzzuk csodás tehetségű színészekre, és megmutatjuk nekik az ezeréves vár öblében, tengernyi csillag alatt. És hogy ezek után milyen jó, amikor másnap az ABC-ben a pénztárosnő hálásan megsimogatja a színészek kezét, és nem fogadja el a kifli árát. Ma már tudom, tévedtem, ezek az emberek vérhülyék, és becsaptak engem is, a társaimat is. De semmi baj, mert ott polgármesterváltás volt, és az új már ismerte J. Lászlót, és a lehető legolcsóbb utazószínházakat hozza oda, akik igyekeznek szánalmas, festett falakból egy New York-i luxuslakást varázsolni a vérhülyék elé, hadd örüljenek a tucatvígjátéknak.

Várjunk csak! Lehet, hogy túlzottan rosszindulatú vagyok. J. László nem a közönségről beszélt! Az emberekről, úgy általában! És ha így van, lehet, hogy ő nem a „kis hányadba” helyezte magát – hanem önmagát is a vérhülyék közé sorolta, és onnan látta meg azt a kevés értelmest. Ez viszont már igazi emberi dráma. Amikor rájön valaki, hol állt eddig, elszégyelli magát. Nem is gondolhatta másképp! Hiszen az említett tévéműsor állítólag nagy nézettséggel bírt, J. László rádióműsora nem különben sikeres, az egész ország egy telefont markoló kéz volt, amikor ő vezette az adást, és ha ő szót értett ezekkel mindkét produkcióban, akkor bizony, lássuk be – vérhülye maga is. Ezért hagyta most ott! Mert megundorodott önmagától, át akar kerülni az értelmes emberek nagyon szűk csoportjába. Ehhez sok sikert kell kívánnunk neki.

A közönség lenézésének nincs nagy hagyománya Magyarországon. Kelemen László, a hivatalosan első magyar színházat csináló, minden vagyonát arra pazarolta, hogy a színház működjön. Először azt hitte, hogy a közönség a nemesek soraiból kerül ki, de tévedett. A magyar nemest az italon, párbajon és a nők combján kívül más nem érdekelte. Kelemen maga írta le, hogy a pesti kudarc után milyen öröm volt, hogy Kolozsvárott a „köznép” tódult az előadásra, az a köznép, amely végre magyar szót hallott a színpadról, akkor, amikor a hivatalokban, a templomban ilyenről szó sem volt.

Erkel feljegyzéseiből tudjuk, a Hunyadi László előadása alatt az „egyszerű nép” a forradalom tetőpontján boldogan ünnepelte az operát, olyanok is, akik addig még életükben nem hallottak ilyet. Jászai Mari naplója tele van utalásokkal arra, hogy igazán a köznépnek szeretett Ibsent játszani, mert az udvari közönség ásítozott és fogdosta a szomszédját. A második világháború alatt a csodás pesti polgári közönség pacifista forradalmat csinált, amikor a bezárásra ítélt színházakat megszállta, kikényszerítve a műsort. És ne mosolyogjuk meg Kodály lelkesedését, amikor buszokkal hordták a vidéki parasztokat, munkásokat a pesti operába. És ezek az emberek boldogok voltak, örültek a lehetőségnek, akármilyen undorító eszme is próbált ebből önmagának tőkét kovácsolni. És bizony, sorkatona koromban, mint kultúrosnak, nekem kellett szerveznem a színházi előadást. És a szabolcsi kis falvakból jött barátaim bakaruhában szájtátva bámulták a Szentivánéji álmot a kaposvári színházban. Aztán persze mentünk csont részegre inni magunkat, de az élmény maradt.

Ma is sokszor kérdezik, kinek van pénze kifizetni a színházjegyet. Egyszer ennek közvetlenül utánajártam. Tíz százalék, aki minden gond nélkül megengedheti magának. A többiek kuporgatnak, gyűjtenek, ha eljön az idő, felveszik a legszebb ruhájukat, elmennek, mert tudják, ott olyan igényes látványt kapnak, olyan élményt, amit máshol sehol. Ha pedig hasonló, csak lelki élményre várnak, elmennek a Radnótiba vagy máshová.

Húsz évig valaki abból él, hogy kontaktusban van egyfajta közönséggel. Tőlük kapja a pénzt, a parizert a szájába, a whiskyt a torkába, a pénzt a kezébe. „Vérhülyének” kell lenni ahhoz, hogy ezek után lehányja saját közönségét. Tessék: meg is fejtettük, hogy J. László melyik csoportba tartozik.

De az élet mégsem gömbölyű. Általában, ha utazom az autóban, a Bartókot hallgatom. Nem mindig. Egyszer egy kiváló éjszakai rádióműsort fogtam véletlenül, a műsorvezető brillírozott, kedves volt és humoros, emberi, őszinte. A zenei szerkesztővel együtt élvezetes, ébren tartó produkciót hoztak össze, a betelefonálókkal pedig izgalmas párbeszédet folytattak. Kíváncsi voltam, milyen műsor ez, ki vezeti. A hírek előtt bemondták.

Jáksó László volt az. Megjegyeztem.
Most legyen okos az ember. Vagy „vérhülye”, ha úgy jobb.