Végvári vitézek

Magyarország egy identitásvédő álláspontot foglal el – mondta Orbán Viktor, amikor montenegrói partnerével zárta a vakáció előtti visszaszámlálást, miután „nagy elszigeteltségében” részt vett a NATO-csúcson, találkozott német, török, orosz és kínai vezetőkkel. A podgoricai zárás fontos, hiszen a magyar kormány által évek óta prioritásként kezelt balkáni EU-integráció mellett a migráció volt a fő téma. Montenegró rajta van az aktuálisan használt balkáni útvonalon, a magyar kormányfő szerint pedig a kis ország határvédelme hazánk és egész Európa érdekeit is szolgálja.

Kijelentéseivel összhangban Budapesten Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentette, hivatalosan is kilépünk az ENSZ globális migrációs csomagjának elfogadási folyamatából. Az ellentét Szijjártó szerint feloldhatatlan: az ENSZ szerint ösztönözni kell a migrációt, Magyarország szerint viszont meg kell állítani. Ebben valóban nem ismerhetünk kompromisszumot.

Orbán szerint Európa továbbra is súlyos hibákat követ el, nem akarja ugyanis tudomásul venni, hogy tartózkodni kell minden olyan lépéstől, amelyet Afrikában vagy a Közel-Keleten hívójelként értelmeznek. Sza­vait kvázi igazolva az Európai Bizottság tegnap bejelentette: hatezer eurót fizetne a Földközi-tengeren hánykolódó hajókon lévő minden egyes migráns befogadásáért az őket átvevő tagországoknak. Hogy fogja ez megállítani a bevándorlást? Sehogy. De az Európai Bizottságnak nem is ez a célja. A brüsszeli bejelentés összhangban van az ENSZ-csomag egyes elemeivel, csakhogy mivel ott a tagállamok többsége kibocsátó vagy tranzitország, nekik az áll az érdekükben, hogy minél inkább megkönnyítsék a migrációt, és megszabaduljanak állampolgáraiktól, akiket képtelenek ellátni. Arra azonban nehéz a józan ész mentén választ találni, hogy Európának ez mégis miért felel meg.

A paktum elhagyása, a káros központi döntésekkel szembeni ellenállás az egyetlen helyes következtetés, amire nem csak Magyarországnak, hanem egész Európának el kellene jutnia. Mit rontottunk el, mi európaiak, hogy ez még sincs így? Miért tapsolnak bárhol is ahhoz, hogy rövid távon biztonságukat és életszínvonalukat, hosszú távon pedig hagyományaikat és kultúrájukat veszélybe sodorják?

Felőlem nevethetnek rajtunk a liberálisok, amiért „kétezer migránstól féltjük a magyar identitást”. Nevethetnek, de nem érdemes, mert az idő azokat igazolta, akik már három éve látták: az első kvótaterv csak teszt volt, valójában automatikus elosztási mechanizmust akarnak ránk erőltetni, végleg lerombolva ezzel a migránsáradat előtti utolsó gátakat is. Talán jobb azoknak, akik azt állítják, nem félnek? Meddig marad meg az identitásuk nyugat- és észak-európai barátainknak? Van még nekik egyáltalán?

Az Európa identitásáért, hagyományaiért folytatott küzdelem nem az embertelenségről szól, hanem a sajátjaink szeretetéről. A vízbe fúlt bevándorlók és az európai terrortámadások áldozatainak kínhaláláért éppen azok felelősek, akik támogatják a bevándorlást.

Azok, akik meg akarják őrizni Európát olyannak, amilyennek ismerik és szeretik, számolják a napokat a 2019-es EP-választásokig, amikor minden előrejelzés szerint az európai bevándorláspolitikáról mondunk véleményt. Arra azonban kár várni, hogy mint 1683-ban Bécsnél, az utolsó pillanatban felbukkannak a lengyel szárnyas huszárok. A felmentő sereg nem fog egyszer csak feltűnni a horizonton, mert a felmentő sereg már mi magunk vagyunk. Nekünk kell az utolsó utáni pillanatban megmentenünk Európát. Visszavenni a nagyvárosokat, védeni a határokat, kiállni a végvárak falaira.