Vélemény és vita
Végtelen Háború
Álláspont. Csaknem száz állam- és kormányfő és egyéb vezető gyűlik össze a hét végén Párizsban, hogy a francia elnökkel együtt megünnepelje az első világháborút lezáró tűzszünet századik évfordulóját
Amikor a győztes antanthatalmak és a legyőzött (második) Német Birodalom képviselői a Párizstól északra levő Compiègne melletti erdőben álló vasúti vagonban aláírták a fegyverszüneti egyezményt, amely 1918. november, azaz 11. hó 11-én 11 órakor lépett életbe, mindenki azt hitte, véget ért a Nagy Háború. A harci cselekmények aznap valóban befejeződtek a nyugati fronton, ám hogy a háború nem ért véget – legfeljebb szünetelt –, annak egyik fő szimbólumává vált a compiègne-i vasúti kocsi, amelyben 1940. június 22-én ismét aláírtak egy történelmi jelentőségű fegyverszüneti egyezményt, csak épp fordított szereposztásban: a győztes nemzetiszocialista Harmadik Birodalom vezére előtt írta alá a legyőzött Franciaország képviselője a kapitulációs dokumentumot.
Akkor már sokan látták, hogy a második világháború az első egyenes következménye, ha úgy tetszik, a modern kori „harmincéves háború” második szakasza. Igazán találó volt, amit Lady Astor válaszolt 1933-ban egy brit társaságban arra a kérdésre, hogy vajon hol született Hitler? – Versailles-ban. A huszadik század talán legnagyobb hatású gazdasági gondolkodója, John Maynard Keynes A békeszerződés gazdasági következményei címmel 1919 őszén megírt mesterművében megjósolta, hogy a francia miniszterelnök Clemenceau által áterőltetett „karthágói békeszerződés” nem békét, rendet és fejlődést hoz Európának, hanem viszályokat, zűrzavart és hanyatlást. Közép-Európa (s benne a Monarchia) szétrombolását és népeinek nyomorba döntését jóvátehetetlen hibának nevezte, ezért már egy évvel a fegyverszünet aláírása után a „tarthatatlan versailles-i békeszerződés” revízióját javasolta, különben „nem marad el majd a bosszú sem”.
A száz éve győztes nagyhatalmak (főként a két legnagyobb gyarmattartó birodalom, Nagy-Britannia és Franciaország) végtelenül bornírt és cinikus vezetői azonban nem hallgattak rá, sem más józan, önmérsékletet és méltányosságot javasló hangra. Ma már a nem szélsőbaloldali nyugati történészek többsége is elismeri, hogy – a brit Niall Fergusont idézve – „az első világháborút követő béke a háború folytatása volt, csak más eszközökkel”. A nyugati vezetők megfogalmazták a békeszerződéseket – a legyőzött központi hatalmak mindegyik államával külön-külön –, és „ezek közül bármelyik kiváló casus bellinek volt tekinthető”. Ám hiába írták alá száz éve a fegyverszüneti egyezményt, előtte és utána is két pusztító járvány végigsöpört Európán. Az egyik a spanyolnátha volt, amely több tízmillió áldozatot követelt, a legtöbbet éppen 1918 őszén. A másik a bolsevizmus, amely legalább olyan halálos, de még tartósabb kórnak bizonyult, mint az influenza.
A minden korábbinál pusztítóbb háború és a legyőzöttek revansvágyát tápláló karthágói béke egy – a közép-európai népeknél pedig több – generációra visszavetette a kontinens gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését. Hogy Versailles rossz szelleme még ma is kísért, az egyik kirívó friss példa erre, hogy az Európai Bizottság isiászos-kótyagos elnöke – éppen az október 23-i magyar nemzeti ünnep napján! – „európai ünnepnek” nevezte december 1-jét, az Erdély Romániához csatolását önhatalmúlag deklaráló gyulafehérvári határozat napját, amely a magyarok – több mint ezer éve őshonos európaiak – számára korántsem ünnep. Többek között ezért sincs igazán okunk arra, hogy örüljünk a compiègne-i centenárium nagy csinnadrattás franciaországi megünneplésének.
Akkor már sokan látták, hogy a második világháború az első egyenes következménye, ha úgy tetszik, a modern kori „harmincéves háború” második szakasza. Igazán találó volt, amit Lady Astor válaszolt 1933-ban egy brit társaságban arra a kérdésre, hogy vajon hol született Hitler? – Versailles-ban. A huszadik század talán legnagyobb hatású gazdasági gondolkodója, John Maynard Keynes A békeszerződés gazdasági következményei címmel 1919 őszén megírt mesterművében megjósolta, hogy a francia miniszterelnök Clemenceau által áterőltetett „karthágói békeszerződés” nem békét, rendet és fejlődést hoz Európának, hanem viszályokat, zűrzavart és hanyatlást. Közép-Európa (s benne a Monarchia) szétrombolását és népeinek nyomorba döntését jóvátehetetlen hibának nevezte, ezért már egy évvel a fegyverszünet aláírása után a „tarthatatlan versailles-i békeszerződés” revízióját javasolta, különben „nem marad el majd a bosszú sem”.
A száz éve győztes nagyhatalmak (főként a két legnagyobb gyarmattartó birodalom, Nagy-Britannia és Franciaország) végtelenül bornírt és cinikus vezetői azonban nem hallgattak rá, sem más józan, önmérsékletet és méltányosságot javasló hangra. Ma már a nem szélsőbaloldali nyugati történészek többsége is elismeri, hogy – a brit Niall Fergusont idézve – „az első világháborút követő béke a háború folytatása volt, csak más eszközökkel”. A nyugati vezetők megfogalmazták a békeszerződéseket – a legyőzött központi hatalmak mindegyik államával külön-külön –, és „ezek közül bármelyik kiváló casus bellinek volt tekinthető”. Ám hiába írták alá száz éve a fegyverszüneti egyezményt, előtte és utána is két pusztító járvány végigsöpört Európán. Az egyik a spanyolnátha volt, amely több tízmillió áldozatot követelt, a legtöbbet éppen 1918 őszén. A másik a bolsevizmus, amely legalább olyan halálos, de még tartósabb kórnak bizonyult, mint az influenza.
A minden korábbinál pusztítóbb háború és a legyőzöttek revansvágyát tápláló karthágói béke egy – a közép-európai népeknél pedig több – generációra visszavetette a kontinens gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését. Hogy Versailles rossz szelleme még ma is kísért, az egyik kirívó friss példa erre, hogy az Európai Bizottság isiászos-kótyagos elnöke – éppen az október 23-i magyar nemzeti ünnep napján! – „európai ünnepnek” nevezte december 1-jét, az Erdély Romániához csatolását önhatalmúlag deklaráló gyulafehérvári határozat napját, amely a magyarok – több mint ezer éve őshonos európaiak – számára korántsem ünnep. Többek között ezért sincs igazán okunk arra, hogy örüljünk a compiègne-i centenárium nagy csinnadrattás franciaországi megünneplésének.