Végjáték

Diadalmas győzelemről aligha lehet beszélni annak fényében, hogy a Zöldek által támogatott Alexander Van der Bellen 0,6 százalékkal, azaz valamivel több mint harmincegyezer szavazattal előzte meg a szabadságpárti Norbert Hofert.

Azt a Norbert Hofert, aki az első fordulóban harmincöt százalékot szerzett, miközben Van der Bellen huszonegyet, a többiek pedig még kevesebbet – a néppárti-szociáldemokrata kormány­koalíció jelöltjeiről beszélni sem érdemes, együtt sem kapták meg a szavazatok negyedét. Hofer sikeréhez sok minden hozzájárult, negyvenhat éves, a többieknél fiatalabb, dinamikusabb és szimpatikusabb jelöltről van szó – ezt értékelték benne leginkább a választók a felmérések szerint, no meg azt, hogy a Szabadságpárt hitelesen hirdeti évek óta azt a bevándorláspolitikát, amelyet a kormány most csak a választási vereség elkerülése érdekében próbált átvenni.

Az első fordulót hisztéria követte, a belbécsi liberális értelmiség alighanem remegve szorongatta a bőröndjeit a végleges eredményre várva – kell-e menekülni a barna rettenettől, vagy sem? Van helye a szarkazmusnak, nehéz máshogy reagálni arra, amikor új vészkorszak jelenik meg egyesek lázálmaiban attól, hogy az évek óta stabilan erősödő Szabadságpárt jelöltje olyanokat mond, hogy védjük meg a határt, ne engedjünk be számolatlanul bevándorlókat, és tartsunk több népszavazást. Hát hová vezetne ez?

Ahogy Harald Vilimsky, a Szabadságpárt főtitkára már vasárnap megfogalmazta, néhány tizedszázalék ide vagy oda, nekik már van okuk ünnepelni, hiszen az egész osztrák politikai establishment összefogott ellenük, és csak egy ilyen szoros eredményre futotta. Összetett kérdés, hogy az első forduló jelöltjeinek szavazói hogyan döntöttek a második fordulóban, ugyanis távolról sem zárt össze mindenki Hofer ellen. A pártok részéről viszont erre volt törekvés, a legtöbb politikus és a média nagy része – beleértve kiemelten a közszolgálati ORF-et – Van der Bellen mellett vagy inkább Hofer ellenében sorakozott fel. A bécsi szociáldemokraták még célzottan kampányoltak is Hofer ellen.

Szóval a Hofer-ellentábornak nincs miért megnyugodnia, a szabadságpártiaknak pedig semmi okuk elkeseredni. A Szabadságpárt évek óta folyamatosan erősödik minden választáson, miközben a kormánypártok egyre gyengülnek. Most sem menekültek meg, csak lélegzethez jutottak, kaptak egy kis időt, hogy rendezzék soraikat, ha tudják. Az urbánus értelmiség győzelemre segítette a bevándorláspárti Van der Bellent, az osztrák migrációs helyzet alakulása azonban távolról sem csak ízlés kérdése. A bukott kancellár, Werner Faymann nem csak a Szabadságpárttól való félelmében kezdte átvenni a párt követeléseit, és korlátozni a bevándorlást, hanem azért is, mert a valóság kényelmetlenné kezdett válni. A befogadásnak mindig és mindenhol van felső határa, ezt tagadni nonszensz és felelőtlen döntés. Nem lehet elkerülni azt, hogy egy ország kimondja, ennyit bírunk, nem többet. Ráadásul, ahogyan azt Faymann már észrevette, és előbb-utóbb Merkel asszonynak is feltűnik, nem sok jóra vezet, ha egy kormány nem hallgatja meg, mit mondanak a választói.

Ahogy az sem vezet jóra, ha kiéleződnek a törésvonalak a társadalomban, és a problémák felismerése helyett ellenségkeresésbe kezdenek. Van der Bellent szavazóinak negyven százaléka azért választotta, mert ő nem a Szabadságpárt jelöltje. Ennyi a szuperképessége, a többi sallang. Akik most a szabadságpárti szavazókat ócsárolják, elegánsan félreteszik a demokráciát. Ahelyett, hogy elgondolkodnának azon, hogy miért döntöttek így „ők”, inkább azon dolgoznak, hogy hogyan lehetne megállítani ezt a többséggé növő kényelmetlen tömeget. Vagy ha megállítani nem tudják, hogyan tudják megszégyeníteni őket – sokan szellemeskedtek azon, hogy Hofer szavazóinak többsége alacsonyabb végzettségű. Milyen remekül is működne Ausztria, ha csak és kizárólag magasan képzett liberálisok laknák, nem igaz? Majd dolgoznak a bevándorlók.

Az Ausztriában fennálló politikai rend, az országot az utolsó kis porcikájáig néppárti és szociáldemokrata érdekszférákra felosztó kétpártrendszer napjai meg vannak számlálva. Minden jel arra mutat, hogy a következő osztrák kormányban – amely jó eséllyel nem a 2018-as menetrend szerinti választások után, hanem előtte fog felállni – már csak az a kérdés, hogy kivel köt szövetséget a Szabadságpárt.